Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. november 13 (126. szám) - A személyi jövedelemadóról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - BOGÁRDI ZOLTÁN (MDF): - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - DR. NÁDORI LÁSZLÓ (SZDSZ):
2404 A rendszerváltás előtt a nagy állami vállalatokhoz és közintézményekhez hasonlóan a nagy sportegyesületek is puha költségvetési korláttal működtek. Vagyis a bevételeiket meghaladó túlköl tekezés esetén az állam különböző formákban állta a számlát - ez Kornai szóhasználata. A civil egyesületek kivételével, a már említett nagy sportegyesületek nem voltak érzékenyek az inputárakra. A sportszórakoztatásban nem a nézők száma volt a középpontba n, mert az egyesület pénzforrásai igen csekély mértékben függtek a nézők számától. A sportegyesületi, illetve klubtagdíjak sem képeztek számottevő pénzügyi forrást. Nem is hajtották be őket. A néhány év óta kiéleződő gazdasági válságban a lakosság nagy rés zének jövedelmei csökkennek, az infláció a háztartások kiadási szerkezetét megváltoztatta. Ennek következtében csökken a fizetőképes kereslet mind a sportszórakoztatás, mind a sportolás részpiacain. A csökkenő jövedelmek főként azt a fiatal réteget kénysze rítik többletmunka vállalására, amelyik leginkább érdeklődne a sportszolgáltatások iránt, amelynek vitális érdeke fűződne a sportoláshoz, elsősorban testi fejlődése, egészsége megőrzése érdekében. Tisztelt Országgyűlés! Ha a kormányzat sportpiaci tevékenys égi rendszerében középtávon fokozatosan csökkenteni akarja a sportszolgáltatóknak, vagyis a sportszervezeteknek nyújtott általános és közvetlen támogatás viszonylagos súlyát, akkor ezzel párhuzamosan erősíteni, növelni kell a vállalkozásösztönzés indirekt eszközeinek számát és hatásfokát. Ebben az összefüggésben kaphat fontos szerepet az adórendszer, ebben is kiemelten a személyi jövedelemadó ösztönző szerepének felhasználása. Nincs ebben semmi új - tulajdonképpen egy európai gyakorlatról van szó; főként a sporttörvénnyel rendelkező országokban, amelyek száma ma már döntően felülmúlja a sporttörvénnyel nem rendelkező országok számát. Ezek közül kiemelek egy példát: Az 1994ben módosított dán sporttörvény előírja például azt, hogy a sport összköltségeinek min dössze 20 százalékát fedezzék központi, állami költségvetési forrásból. Így például a dán sportköltségvetés központi forrásból 400 millió dán koronát kap, 400 milliót kap a totólottóból, 2300 milliót adnak a helyi önkormányzatok. És egy figyelemreméltó re ndelkezés: ezt a pénzt, ennek a pénznek a 80 százalékát csak létesítményépítésre és létesítményfenntartásra szabad fordítani, és költségvetésüknek 20 százalékát költik a helyi önkormányzatok tényleges sportra. Ezenkívül vannak még tagdíjbevételek, de ezek ott sem nagy volumenűek. Mivel a sport területére áramló költségvetési összeg radikális növekedése az elkövetkező években nem tekinthető reális elvárásnak, indokolt a költségvetés, helyesebben az állami támogatás elosztási funkciójának újraértelmezése. Ism ét visszanyúlok a dán sporttörvényhez, ahol a különböző forrásokból rendelkezésre álló pénzt a következő arányok figyelembevételével osztották fel: 20 százalékot adminisztrációra - olimpiai bizottság, dán sportszövetség és így tovább , 50 százalékot szaba didősportra és 30 százalékot élsportra, olimpiai felkészülésre és az olimpiai csapat menedzselésére. Eszerint a sport általános támogatása helyett a tudatosan megválasztott, megvalósítani kívánt célok eléréséhez kell a közvetlen és a közvetett kormányzati erőforrásokat összpontosítani. Ebbe a körbe, illetve célcsoportba sorolható például a sportösztöndíj, az élsportolók munkaviszonya és a sportegyesületi tagsági viszony harmonizálása, továbbá a sportversenyeken való részvétel költségeinek, illetve a meghatá rozott összeg alatti tárgyjutalmak, forma- és védőruhák stb. szjakedvezményezettsége. A sportfejlesztés célrendszere a magyar gazdaság jelen helyzetében nem alapulhat a "mindenkinek mindent" elvén. A célrendszer csak hierarchikus lehet; vagyis vannak első dleges területek, amelyek a fejlesztési stratégia középpontjában állnak, és vannak olyan célok, amelyek eléréséhez a kormányzat nem tud, adott esetben nem is akar közvetlen feladatot vállalni - azonban a cél eléréséhez vezető utat ki akarja kövezni támogat ásokkal, indirekt támogatásokkal.
