Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. november 6 (121. szám) - A fogyasztási adóról és a fogyasztói árkiegészítésről szóló 1991. évi LXXVIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, valamint az általános forgalmiadóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény módosításárólszóló törvényjavaslat együttes általános vitáj... - JUHÁSZ PÁL, az SZDSZ
1926 Jó, köszönöm szépen. Tessék parancsolni! JUHÁSZ PÁL , az SZDSZ képviselőcsoport részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. (Dr. Vastagh Pál igazságügyminiszterhez fordulva:) Bocsána tot kérek, miniszter úr, nekem szólt? Nem? (Dr. Vastagh Pál igazságügyminiszter: Most kell újraindítani az órát! - Derültség.) Köszönöm szépen - nem érdekes az idő. (Derültség.) Tehát itt rettentő kínos az, hogy itt van egy liberális és sok szempontból u gyancsak liberális elveket valló szocialista párt koalíciója, és kénytelen olyan adórendszert előterjeszteni, amelyből kiderül, hogy nem sokban csökken az országban megtermelt jövedelmek elvonása és újraosztása a korábbi kormányhoz képest. Picit azért csök ken, legyünk világosak, mert a tendencia egyértelmű, de közel sem olyan mértékben, ahogy azt reméltük, ahogy választóink, vállalkozó választóink elvárnák tőlünk, de fogyasztó választóink is elvárnák tőlünk, és erről bizony számot kell adnunk. S teljesen n yilvánvaló, hogy azért, mert miközben egyik oldalról teljesen jogos igény az, hogy csökkenjen a jövedelmek elvonása - a vállalkozók esetében azért, hogy bátrabban merjenek vállalkozni, beruházni, foglalkoztatást bővíteni, exportkapacitásokat létrehozni, st rukturálisan alkalmazkodni és amit csak akarunk; a vállalkozási szektorban kevésbé érintettek körében pedig azért, hogy többet fogyaszthassanak szerencsétlenek, hiszen mindenki fogyasztása.., nem mindenki, de az ország jelentős részének fogyasztása már nyo lctíz éve takaréklángon van, mégsem lehet itt változtatni jelentősen lefelé. Miért nem? Ugyanazért nem, amiért a tüntetések el fognak kezdődni a következő hetekben, ugyanis azok, akik viszont a jövedelmüket az állami költségvetésből kapják, a jövedelmek ú jraelosztása révén kapják, teljes joggal szintén elégedetlenek azzal, amit kapnak, és teljes joggal azok az ágazatok, ahol ők dolgoznak, azon ágazatok hívei joggal érzik úgy, hogy a szűkítés nemcsak az ott dolgozók élet- és munkakörülményeit rontja, hanem a szolgáltatások minőségét is. Rengeteg emberi egzisztenciát érint, akár abban az értelemben, hogy megszűnik ott az állása, akár abban az értelemben, hogy marad ugyan az állása, de egyre nyomorabb körülmények közt kell csinálni. Így tehá t egyszerre létezik az állampolgár mindkét énje mint követelés. Egyik énje, amelyik azt mondja, hogy az ő jövedelméből kevesebbet vegyen el az a rohadt állam, a másik énje, amelyik azt mondja, hogy több szerepet vállaljon az ő szolgáltatásainak biztosításá ban; vagy elvontabban - ahogy a napirend előtti felszólalásban volt : több szerepet vállaljon a fontos, hosszú távú célok finanszírozásában, mint amilyen a kutatás, a lakásépítés támogatása, infrastrukturális befektetések és egyéb ilyen dolgok, amelyek ne m közvetlenül eltartást jelentenek, állami szolgáltatások eltartását jelentik, de az állam által fontosnak tartott célok kitüntetését, előtérbe állítását. Most az a kínos helyzet, hogy mivel az állam kiadási kötelezettségvállalásait nem lehet rohamosan cs ökkenteni, másrészt minden kiadási kötelezettségvállalás csökkentése más, ugyancsak az államtól elvárt feladatok finanszírozásának szűkítését jelenti, ami szintén elégedetlenséget vált ki, nem lehet jelentős, ugrásszerű változásokat elérni az adózás szintj ében lefelé. (15.40) Ehhez adódik egy következő probléma is, ami nem csupán az állami kötelezettségvállalásokkal függ össze, ez az, hogyha megnézzük a költségvetés túloldalát és azt nézzük, hogy mire használjuk az adókat, akkor látjuk, hogy az adókra vetít ve azoknak mintegy hat százalékát, a teljes költségvetési kiadások közel tíz százalékát adósságtörlesztésre használjuk. Ez az a pont, amit sokan meg szoktak fogni, hogy itt kellene visszafognunk, s akkor az adószintet is lehetne csökkenteni, ez azonban öná mítás. Igaziból a kamatkiadásokat - tehát ami azt jelenti, hogy 56 százalékát minden adózó végül is a takarékbetéteseknek és más hitelt adók kamataira fizeti ki az adójából - azért kell elvállalnia a költségvetésnek, mert a korábbi években az állam vállal ta azt, hogy többet költsön, mint amennyit az adózó hajlandó volt fizetni, s ezt nem lehet büntetlenül tenni.
