Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. november 6 (121. szám) - Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény és az ahhoz kapcsolódó egyes törvényi rendelkezések módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. BOGÁR LÁSZLÓ, az MDF
1912 Úgy gondolom, ezek után evidens, hogy a túlfogyasztás mítosza semmiféleképpen - enyhén szólva - nem állja meg a helyét a magyar társadalomra nézve az elmúlt évtizedekr e vonatkozóan. Nos, amíg ezekről a kérdésekről nem kezdődik tárgyszerű párbeszéd, én azt hiszem, illúzió abban reménykedni, hogy az államháztartási reform tartalmi része elkezdődhet, és sajnos az a késlekedés, amely az elmúlt másfél évben is tapasztalható, azt hiszem, erről is szól. A technikai jellegű változások ettől persze elindulhatnak, és mint azt az előttünk fekvő törvényjavaslat léte is demonstrálja, el is kezdődnek, ha kicsit késve is; ám ezek hatása - mondanom sem kell, ez mindnyájunk számára evide ns , a pénzben kifejezhető pozitív eredményei természetesen sokkal mérsékeltebbek, mint annak a másik reformvonulatnak. Ezek után lássuk a kincstári rendszer kialakítását célzó törvényjavaslatot konkrétabban! Azt gondolom, egyetérthetünk az előterjesztő d iagnózisával, nevezetesen elsősorban azzal, hogy a mai gyakorlat talán legkritikusabb területe a közpénzek kezelése, a költségvetési pénzellátás drága és sok visszásságot eredményező rendszere; vagyis hogy minden egyes költségvetési forint ténylegesen, fiz ikai valóságában is átmegy az intézményeken, vagy legalábbis nagy részén. Nemzetközi összehasonlításban a központi költségvetésből az államkincstáron át közvetlenül a végső jövedelemtulajdonos számára kifizetett összeg aránya még a leginkább decentralizált Egyesült Államokban is meghaladja az 50 százalékot, de Németországban 80 százalék, Franciaországban pedig több mint 90 százalék. Ugyanez Magyarországon, ahol - kicsit tragikomikus - a költségvetési centralizáció lényegesen magasabb, mint az említett orszá gokban, mégis ez az arány csupán 25 százalékot tesz ki; sőt, ha az államadósságszolgálati kötelezettségeket leszámíthatjuk, akkor pedig - inkább jelkép, mint szimbólum: - 8 százalékot tesz ki. Már ez is éppen elég indokul szolgálhatna a kincstári rendszer létrehozására, de emellett a közpénzek kezelésének jelenlegi gyakorlata nem nyújt rendszerbeli garanciát arra, hogy az előirányzatoktól ne szakadjanak el a kötelezettségvállalások; keverednek a folyó és tőkeműveletek; az államháztartáson belüli transzfere k és piaci kapcsolatokhoz fűződő pénzmozgások konszolidáltsága hiányzik és a többi - lehetne hosszan folytatni a sort. Az előterjesztő az előzetes elemzésekben ezt meg is tette. Kétségtelen tehát, hogy a pénzügyi rendszer reformja keretében javasolt kincst ári gazdálkodásnak nincs más, érdemi megoldást jelentő alternatívája. Abban sincs nagyon vita, hogy mik lehetnének a kincstári rendszer bevezetésének alapelvei; tehát hogy a pénzforgalom és ezzel az államháztartás külső finanszírozási szükséglete minimaliz álódjon; az államháztartáson belül a pénzeszközök áttekinthető, ellenőrizhető, rendeltetés- és szabályszerű felhasználása biztosítva legyen; a döntést hozókat pontos és naprakész információkkal lássa el és a többi. Mindez alapvetően a törvényben rögzített három fő eszköz segítségével valósulna, valósulhatna meg. Nevezetesen: az előirányzatgazdálkodással, az utólagos finanszírozással és a kincstári számlavezetés létrehozásával és összehangolásával. Az első az előirányzatgazdálkodás kizárólagosságának bevez etése. Ez azt jelenti, hogy a kincstár az adott szervezet számára kiadást akkor és csak akkor teljesíthet, ha arra a költségvetésben előirányzat van. Ez mentesíti az intézményeket a pénzgazdálkodás mindennapos technikai gondjaitól, így - legalábbis elvileg - a szakmai feladatok tartalmi végrehajtására helyeződhet végre a hangsúly. Azért csak elvben, mert - mint erre később majd szeretnék kitérni - az intézmények belső érdek, erő- és hatalmi viszonyainak bázisán korántsem mindenki látja így, és aligha fogad ja majd mindenki kitörő örömmel ezeket a változásokat. Tehát a belső súrlódásokkal természetesen számolni kell. Az előirányzatgazdálkodáshoz logikusan kapcsolódik az utólagos finanszírozás rendszere, vagyis értelemszerűen megszűnik a támogatások időarányo s, előre, a hó elején történő átutalásának szisztémája. A kincstár csak és kizárólag a szakmai teljesítés után, számla alapján teljesít majd kifizetést. És végül: a kincstári rendszerben a pénzkezelés jelenlegi, az intézményi pénzforgalmi bankszámlákra és az azok feletti intézményi rendelkezési jogra épülő rendje megszűnik. Lezajlik a
