Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. november 1 (120. szám) - Az energiagazdálkodás privatizációjáról szóló politikai vita - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDF):
1876 Ennek a hatalmas méretű vesztes égnek egy része persze - és valószínűleg a nagyobbik része - teljesen elkerülhetetlen volt. Nemcsak Magyarországon, hanem a térség egészében végbement egy ilyen hatalmas kataklizma. A leértékelődés részben úgy is felfogható, hogy a térség országaiban az it t uralkodó társadalmigazdasági viszonyok hatására eleve túlbecsült volt a vagyontömeg, legalábbis ennek egy része, ezt a vagyon valódi piaci értékekre való csökkenése is tükrözi. De ha így is van - erre a részre vonatkozóan is , azzal azért tisztában kel l lennünk, hogy ennek a típusú leértékelődésnek a súlyos hatásait mindmáig senki nem elemezte ebben az országban. Ráadásul a veszteség nagyjából egyharmada viszont valóságos veszteség, és ezt valószínűleg csak késői korok gazdaságtörténészei fogják pontosa n kimutatni, és majd azokból az elemzésekből derülhet ki húszharmincötven év múlva, de feltételezhető, hogy ezeknek egy része azért elkerülhető lett volna. Mindezzel azt kívánom aláhúzni, hogy - legalábbis részben - rajtunk is áll az, hogy képesek vagyun ke mérsékelni az átalakulás már eddig is horribilis és a vártnál sokkal nagyobb transzformációs költségeit. Most - és itt kapcsolódnék ezzel a mai témánkhoz - újabb stratégiai döntések előtt állunk. Az energiagazdaság privatizációja a legszerényebb becslé sek szerint is körülbelül 7 milliárd dollárnyi vagyontömeget érint globálisan, ami azt jelenti, hogy amennyiben ezek a döntések nem megfelelően átgondoltak, akkor valójában újabb esély nyílik arra, hogy ez a nemzeti vagyonvesztési folyamat néhány milliárd dollárral növekedjék. Tudomásul kell venni, hogy egy társadalom energiarendszere a legfontosabb - ez persze evidencia - stratégiai komplexumok közé tartozik, és akár akarjuk, akár nem, az itt lezajló folyamatok és a meghozott döntések esszenciálisan politi kai és hatalmi térben formálódnak. Mindezzel természetesen nem azt akarom állítani, hogy a szakmai elemek jelentősége így aztán kikerülhetetlenül periférizálódik, de azt igen, hogy a szakmai szempontok is csak ebben a politikaihatalmi térben, ezen belül é s ezáltal determináltan működhetnek, kaphatnak szerepet. Tekintettel arra, hogy a hatalmi szerkezet egy társadalomban - nyilván a magyar társadalomban is - rövid távon is viszonylag jelentősen változhat, hiszen egy politikai ciklus maximum négyéves, míg az energiagazdaságban most meghozandó döntések nem négy évnél, de negyven évnél is hosszabb időre, hosszabb távra határozhatják meg a társadalom és a gazdaság mozgásterét; így aztán a dilemma azt hiszem, teljesen nyilvánvaló. Úgy gondolom, hogy a dilemma meg oldásának egyetlen módja az, hogy e döntéseket megpróbáljuk a lehető legszélesebb körű társadalmi és politikai konszenzusra építeni. Vagyis az energiagazdaság privatizációjának alapelveit ilyen konszenzusra kellene - persze úgy kellene fogalmazni, hogy kel lett volna - alapozni. Sajnos ugyanis az eddigi folyamatok nem ezt a törekvést tükrözik a kormánykoalíció részéről. (12.30) Visszatérve a nemzeti vagyont érintő problémákhoz, az egyik döntő kérdés, hogy mi történjék az energiagazdaság privatizációjából bef olyó összegekkel - ezt sokan érintették, s azt hiszem, hogy valóban nem elhanyagolható jelentőségű kérdésről van szó. Az idei költségvetés privatizációból remélt 150 milliárd forintos és a jövő évi költségvetés 100 milliárd forintos bevétele arra utal, hog y a kormány az energiaprivatizáció bevételeinek nagy részét egyszerűen a folyó hiány fedezésére kívánja felhasználni. Mindjárt hozzátenném persze, hogy az adott helyzetben lélektanilag teljesen érthető, hogy az egyensúlyhiány szorításában túlságosan is csá bítónak látszik ez a megoldás. De ez egyúttal azt is jelenti - mint azt itt néhányan jelezték , hogy a bevétel azonosíthatatlanul és többnyire hatástalanul feloldódik a költségvetés pénztengerében. Egyre inkább nyilvánvaló, tehát ha úgy tetszik makrogazda sági axióma az, hogy mivel a költségvetés folyó deficitjét már meghaladja a kamatkiadás, az éves kamatszolgálat, amely nem vagy csak kismértékben növeli az aggregált keresletet, ennek következtében a folyó deficit csökkentésénél sokkal égetőbb kérdés az ál lamadósság mérséklése, éppen a horribilis kamatszolgálati teher csökkentése érdekében. Vagyis, hogyha differenciáltan közelítjük meg a kérdést, akkor a privatizációból befolyó összegeknek a folyó költségvetési hiány mérséklésére való felhasználásánál
