Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. november 1 (120. szám) - Az energiagazdálkodás privatizációjáról szóló politikai vita - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - SZALAY GÁBOR (SZDSZ):
1844 Igen jó lenne, ha energiatermelésünk, szá llításunk és fogyasztásunk környezetkímélővé, hatékonnyá és takarékossá válna, miközben a jelenleg használatos berendezések és fogyasztói szokások továbbra is megtarthatóak lennének. Igen jó lenne, ha az energetikában foglalkoztatottak létszámát legalább a mostani szinten fenntarthatnánk, noha nyilvánvaló, hogy az össztársadalmi érdek a minél alacsonyabb költségű energiaellátást indokolná. És végül nagyon jó lenne, ha mihamarabb megfelelő privatizációs bevételekhez úgy jutnánk, hogy közben az állami befoly ásolás lehetőségének fenntartásától sem kellene megválnunk. Mindez tehát igen jó lenne. Igen jó lenne olyan energiaellátást biztosítani, amely egyszerre lenne biztonságos, bőséges, hatékony, takarékos, olcsó és állami, de mindenképpen nemzeti tulajdonban m aradó. Ilyen energiaellátás azonban sajnos se el nem képzelhető, se meg nem valósítható, sem privatizált, sem állami tulajdonforma esetén. Egy gazdaságpolitikai libikókáról van ugyanis szó. Minél magasabbra állítjuk a mércét az egyik oldalon az egyik szemp ont alapján, annál többet kell engednünk a másikon a másik szempont alapján. Vitánk így tehát a prioritások sorba állítása, a célok eltérő mértékű hangsúlyozása síkján bonyolódik, s ha így van, senki sem állíthatja bizonyossággal, hogy az övé a minden mást kizáró egyedüli helyes megoldás, noha kétségtelen, hogy bármely koncepció közül csak annak helytelensége igazolódhat be, amely a gyakorlatban megvalósításra kerül. Az összes többi, bár glorifikálódhat, mártirzálódhat, még egyáltalán nem biztos, hogy ezált al egyúttal igazolódhat is. A szabaddemokraták azt az álláspontot képviselik, hogy a fogyasztók biztonságos és legkisebb áron történő energiaellátását kell alapvető prioritásként, első számú célként kijelölnünk és ezt privatizációval inkább el tudjuk érni, mint anélkül. Bizonyára vannak, akik mindezt másként képzelik el. Mi, bár úgy gondoljuk, hogy ők tévednek, nem állíthatjuk, hogy magunk csalhatatlanok lennénk. A mai vitában a privatizációnak ellenfeszülő főbb érvek nagyjából előre sejthetők. Hallani fogu nk arról, hogy az állami tulajdontöbbség feladása az ország kiárusítását, biztonságának elvesztését jelenti. Figyelembe kell azonban venni, hogy a biztonságos energiaellátás egyáltalán nem tulajdonformafüggő kérdés, hiszen - csak idézni szeretném - gyakor ta megtörtént ez eddig is például Franciaországban, ahol teljes állami tulajdonban van az energetika, ezzel szemben az Egyesült Államok, vagy NagyBritannia esetében közel teljesen privatizálásra került már az energetika. Ettől függetlenül mindegyik ország ban magas színvonalú az energetikai biztonság és szolgáltatás. Tehát ha mindezt figyelembe vesszük, valamint azt is, hogy a világ jó néhány országában már privatizálták az energiaszektort, s hogy egyre több országban készülnek az energetika privatizálására , akkor ezen aggodalom megalapozottsága legalábbis nem tűnik bizonyítottnak. (9.30) Hallani fogunk arról, hogy a privatizáció következményeként az energiaárak féktelenül nekilódulnak majd. Erről az érvről azonban már egész bizonyosan állítható, hogy félrev ezető és téves. Amíg ugyanis igaz az, hogy a vezetékes energiahordozók, tehát a gáz, a villamos energia és a távfűtés ára világpiaci szintre kell hogy emelkedjék - mert másként ez nem lehet , addig ugyanúgy igaz az is, hogy mindez az állami tulajdonforma fennmaradása esetén sem lehetne másként. Miért? Azért, mert az egyre inkább importból fedezett energiahordozók beszerzési ára nem is lehet más, csak világpiaci. Tőkeköltségünk szintén, hiszen az energetikai berendezéseket sem olcsóbban vásárolni, sem olcsó bban előállítani nem tudjuk, mint mások. Kamatköltségeink - mint ismeretes - ezen túl ráadásul még magasabbak is, mint a nyugati országokban az megszokott. Ugyanakkor még azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy bármely befektető a nyugaton realizálhatónál ala csonyabb jövedelmezőségi szinttel megelégedne nálunk. Mitől lehetne tehát nálunk olcsóbb az energia ára? Azért, mert olcsóbb a munkaerő ára? Ettől aligha, hiszen ez az energetikai árstruktúrán belül csak mintegy 8 százalékos súlyt képvisel, tehát feltétele zve, de nem megengedve, hogy ezen a költségtényezőn 50 százalékot meg tudnánk takarítani, az az egész költségstruktúrán belül még mindig csak 4 százalékot jelentene.
