Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. november 1 (120. szám) - Az energiagazdálkodás privatizációjáról szóló politikai vita - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - SZALAY GÁBOR (SZDSZ):
1843 árajánlatban, a garanciális feltételek biztosításában, a szolgáltatás biztonságának megőrzésében, a rendszerek fejlesztési feladataihoz szükséges tőkeerő biztosításában megfelel az ország, a fogyasztói társa dalom, a nemzetgazdaság érdekeinek. Csak olyan döntés meghozatalában vagyok partner, amelyet a közvélemény előtt a jövőben is emelt fővel tudok vállalni és lelkiismeretesen vállalhatok. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) (9.20) ELNÖK (dr. Kóródi Mária) : Megkösz önöm miniszter úr bevezetőjét. Tisztelt Országgyűlés! Először az írásban előre jelentkezett képviselőtársaimnak adom meg a szót. Majd ha még valamelyik képviselőcsoportnak marad ideje, további felszólalásokra is sor kerülhet. Először Szalay Gábornak, a Sza bad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportja tagjának adom meg a szót, őt követi majd Raskó György, a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportjától. Megadom a szót Szalay Gábor képviselő úrnak. SZALAY GÁBOR (SZDSZ) : Köszönöm szépen. Tisztelt Képviselőtársai m! Magyarországon ma bármilyen összetételű kormány bármilyen jellegű gazdaságpolitikája leghevesebben az energetikai privatizáció kapcsán és ügyében lenne megtámadható, kérdőre vonható és elmarasztalható. Bármely kormány ugyanis egyaránt számonkérhető azér t is, ha nem privatizálja az energetikát, ha privatizálja az energetikát, vagy éppenséggel, ha úgy privatizálja az energetikát, ahogy azt éppen teszi. Évek óta tartó s szűnni nem akaró társadalmi, szakmai, politikai vita folyik arról, hogy mit kellene tenn ünk, vagy éppenséggel, hogy mit nem szabadna tennünk e téren egy konszenzusközeli állapothoz történő eljutás legkisebb reménye nélkül. A frontok többékevésbé megmerevedtek és a vitázó felek többnyire érdekeiknek, előítéleteiknek és persze nem utolsósorba n politikai helyzetüknek leginkább megfelelő prioritásokat jelölnek meg, és igyekeznek optimumként mindenkivel elfogadtatni. Noha ezen társadalmi méretűvé szélesedett vitában minden elképzelhető érv és ellenérv számtalanszor elhangzott már, s épp ezért kev éssé valószínű, hogy ezen a mai politikai vitanapon bárki is új érvvel tudná meglepni vitapartnereit s az érdeklődőket, ismét vitatkozunk, meglehetősen reménytelenül és kilátástalanul. Elvileg sem képzelhető el ugyanis konszenzussal elfogadott megoldás egy olyan vitában, melynek egyrészt példátlanul magas a tétje, másrészt pedig, melyben, bár társadalmilag egyaránt kívánatos, ugyanakkor azonban egymásnak ellentmondó, sőt egymást kizáró célokat kellene egyidejűleg elérni és kielégíteni. Akár tetszik, akár ne m, tudomásul kell vennünk, hogy nem lehet sem olyan privatizáció, sem olyan állami tulajdoni dominanciát megtartó energetikai politikát kidolgozni és a gyakorlatban megvalósítani, ahol egy népszerű kívánságlista különféle tételeit egyidejűleg lehetne telje síteni. Mindannyian tudjuk, hogy igen jó lenne, ha az energiaellátás biztonságát legalább az eddig megszokott szinten úgy tudnánk biztosítani, hogy közben akár energiahordozóimportra utaltságunk folyamatos növekedéséből, akár energetikai infrastruktúránk elhasználódásából adódó következményekkel számolnunk kellene. Jó lenne, ha mindenfajta energia termelői és fogyasztói árát a világpiacitól függetlenített, eddig megszokott alacsony szinten tarthatnánk, annak ellenére, hogy hazánkban az energia előállításán ak minden lényeges költségeleme világpiaci szintű. Igen jó lenne, ha a vevő, a vélelmezhetően külföldi befektető a jelentős részben elaggott villamosenergiaipari infrastruktúra talpon tartásához, de még inkább modernizálásához szükséges jelentős tőkeinjek ciót úgy biztosítaná, hogy közben kisebbségi, s lehetőleg minél kisebb tulajdonrésszel, tulajdoni hányaddal is beérné. Nagyon jó lenne, ha minél jelentősebb energetikai vagyonhoz, de legalábbis tulajdonrészhez tudnánk juttatni az önkormányzatokat, a munkav állalókat, a menedzsmentet, a kárpótlásijegytulajdonosokat s a szakszervezeteket, miközben az állami többségi tulajdon jelentette biztonságba vetett illuzórikus hitünk és nosztalgiánk sem kellene hogy csorbuljon.
