Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. október 24 (116. szám) - Az ülés napirendjének elfogadása - A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Salamon László): - DR. KÖVÉR LÁSZLÓ, a Fidesz
1486 A legalapvetőbb általános kifogás azonban e törvényjavaslat leglényegesebbnek tekinthető 1. §ával kapcsolatban vethető fel. Ez a szakasz sorolja fel ugyanis az öt darab nemzetbiztonsági szolgálatot. Miközben elfogadhatónak tartjuk a szolgáltató funkciót ellátó szakszolg álat önállóvá tételét, azonközben értetlenül állunk a jogalkotói bátorság azon nagyfokú hiánya előtt, amely hiányt a kétkét hírszerző és elhárító szolgálat fenntartása mutat. Közismert, hogy a négy titkosszolgálat létrejötte a Dunagateügy teremtette rend kívüli történelmi helyzet eredménye, mely helyzetben mind a leköszönő Némethkormány, mind pedig az MSZMPvel akkor szemben álló teljes ellenzéki oldal garanciális követelménynek tekintette a Belügyminisztérium égisze alatt működő titkosszolgálati komplexu m széttagolását. Az azóta eltelt évek működési tapasztalatai alapján azonban a szolgálatokon belülről származó szakmai vélemények jelentős része is az akkor kialakult szervezeti rendszer újragondolását sürgeti, illetve sürgette már az első tervezetek megfo galmazásakor. Mert valóban nehéz józan ésszel belátni, hogy egy ekkora országnak, mint Magyarország, miért van szüksége öt titkosszolgálatra; hogy most a titkos információgyűjtésre feljogosított egyéb szervezetekről ne is ejtsünk szót. (12.10) Nehéz belátn i, hogy ez a kormány, amely fennen hirdeti a takarékosság és a szűkös források ésszerű felhasználásának jelszavait, miért nem vonta le a hivatalba lépése óta eltelt másfél év alatt ennek konzekvenciáit a javaslat előkészítése során. S nehéz belátni, hogy m indazok, akik e felvetések jogosságát nem vitatják, miért nem gondolták végig, hogy egy szervezeti reformra éppen ez a törvényjavaslat teremtett volna megfelelő, ki tudja, mikor visszatérő alkalmat. Vajon mi indokolja a két hírszerző szolgálat párhuzamos működését azzal a kézenfekvőnek tűnő megoldással szemben, hogy a Katonai Felderítő Hivatal feladatkörét a hadműveleti felderítő jellegű tevékenységre korlátozva a Magyar Honvédség vezérkara alá rendeljék? Vajon mi indokolja a Katonai Biztonsági Hivatal öná lló létét? S ha már az Információs Hivatal nem a külügyminiszter, a Nemzetbiztonsági Hivatal nem a belügyminiszter irányítása alá tartozik, akkor miért éppen a Katonai Biztonsági Hivatal nem tartozik a tárca nélküli miniszter irányítása és felügyelete alá? Nyilvánvaló, ezek azok a problémák, amelyek módosító indítványok formáját öltő képviselői rögtönzésekkel nem oldhatók meg. Kormányzati politikai akarat szükséges a nemzetbiztonsági szervezeti rendszer módosítására, majd pedig ennek nyomán szakértői válasz ok szükségesek a felvetődő kérdések rendezésére. Ha megkésve is, ha nem a legjobb megoldást választva is, de az előterjesztő miniszter úr expozéjában erre tett előzetes ígéretet. A kialakult helyzetben, jobb híján, a miniszter úr által felvázolt megoldást a Fidesz el tudja fogadni. Tisztelt Ház! Ugyancsak komoly aggályok vethetők fel a titkos információgyűjtés engedélyezésével kapcsolatban. Az előterjesztés nagyvonalúan átsiklik a külső engedélyhez nem kötött titkosszolgálati eszközök engedélyezési szabálya inak hiánya fölött. A hatalommegosztás problémája vetődik fel a külső engedélyhez kötött titkos információgyűjtés szabályozásánál. A rendőrségi törvény azon megoldása, mely szerint az érintett alkotmányos alapjogok súlyos korlátozása csak bírói engedélyezé s, kontroll esetén egyeztethető össze a jogállami felfogással, komoly előrelépésnek volt tekinthető ahhoz a megoldáshoz képest, amelyben a telefonlehallgatásokra, levélellenőrzésekre, lakásbehatolásokra a végrehajtó hatalom szervezeti egységét képező titko sszolgálatnak a végrehajtó hatalom egy másik eleme, az igazságügyminiszter adta ki az engedélyeket. A tárgyalt törvényjavaslat e tekintetben visszalép: a bírói engedélyezés mellett az úgynevezett általános jellegű információgyűjtés esetében fenn kívánja t artani az igazságügyminiszter engedélyezési jogkörét. A törvényelőkészítők tulajdonképpen bevallottan nem az alkotmányos alapjogok korlátozása által megkívánt garanciák, tehát az elvek felől, hanem a praktikum felől közelítettek a megoldáshoz, vagyis azo kat a tárgyköröket kívánják az igazságügyminiszter hatáskörébe utalni, amelyekben feltételezésük szerint nehezebb lenne egy bírát meggyőzni az engedély kiadásának indokoltságáról, mint a végrehajtó hatalom szolidárisabb, megértőbb képviselőjét. De ha el i s fogadjuk a konkrét szabályozás e kiinduló pontját, akkor is azt
