Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. február 22 (58. szám) - Politikai vita a kormány külpolitikájáról - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - G. NAGYNÉ DR. MACZÓ ÁGNES (FKGP):
568 Habsburg birodalmi külpolitika nem sokat törődött a mi hírnevünk megőrzésével, miközben kezdetét vette Európaszerte a környező országok politikusai által táplált uszító, magyarellenes propaganda. Holott a források szerint Erdélyben akkor több román nyelvű iskola működött, mint a Kárpátokon túl - ez is hozz átartozik az igazsághoz. A kiegyezés óta tartó negatív propaganda olyan mélyen megfertőzte Európát, hogyha meg merünk szólalni pusztán emberi jogaink védelmében, könnyen megbélyegeznek bennünket. De ennél sokkal tragikusabb, hogy ezt a bélyeget már hazai p olitikusaink is könnyen ránk sütik. Ennek egyik okát abban látom, hogy a negyven évig tartó orosz birodalmihelytartó külpolitika, megszabadulván a birodalomtól, pavlovi külügyi reflexeitől valahogy nem tud megszabadulni. Igaz, most már a szovjet unió hely ett az Európai Unió van napirenden. (Zaj a bal oldalon.) Sokan élen járnak, agitálnak politikusaink közül, sőt egymásra is rálicitálnak a közös európai ház megteremtése érdekében. Ez részben nagyon helyes. Itt kell felhívnom a kormányzópártok figyelmét, ho gy ebben a kérdésben Szabó Dezső nyomdokain haladnak, vagyis a felismerésben kicsit elmaradtak, ugyanis ő már 1928ban a következő megállapításra jutott: "Egész életem felelősségét, minden eddigi munkásságom értelmét és értékét lekötve állítom: a magyarság fennmaradásának legfőbb biztosítéka az Európa egységét célzó törekvésekben van." Bizony, nem árt óvatosabbnak lenni a tekintetben, hogy mit tiltunk el teljes terjedelmében a jövendő külpolitikusok elől. Illyés Gyula nemzetiségi kisebbségekkel foglalkozó k önyvét is csak tíz évig tiltották: 1978tól 1988ig, az új nemzedékek nagy szerencsétlenségére. De mindezek ellenére lehetett volna s lehetne ma is mihez viszonyítani külpolitikánkat. Véleményem szerint ahhoz, hogy kiváló külpolitikusaink legyenek, hogy tu dják, miről van szó - sok más tudnivaló mellett , két életmű alapos, alázatos ismerete elkerülhetetlen. Széchenyi Istváné és Ady Endre teljes életműve, a több kötetre rúgó politikai írásaival együtt. Aki ezeket az életműveket alaposan nem ismeri, lelkéig magába nem itta, az nem tudja, nem tudhatja, hogy mit és kiket képvisel. Márpedig a magyar külpolitika első és legelső feladata a 15 milliós magyarság európai, békés képviselete, egyetemes, emberi jogainak védelme. Minden más csak ez után jöhet. De nem elé g, ha csupán fennhangon kinyilvánítjuk, hogy lélekben 15 millió magyar vezetői vagyunk - s aztán aláírjuk az ukránmagyar alapszerződést. A következményekről ma is hatalmas vitákat lehetne nyitni; de az sem vezet sehová, hogy most elsietettségről nyilatkoz nak azok, akik akkor gondolkodás nélkül, szolgalelkűen megszavaztak mindent. Lassan oda jutunk, hogy azoknak lesz megint a legnagyobb hangjuk s azok lesznek itt a mérvadó európai politikusok, akik a reálpolitikát összetévesztik a szolgalelkűséggel. Szóval külügyi politikánk első és legfontosabb feladata az összmagyarság európai, békés képviselete kellene hogy legyen. Nem könnyű feladat ez, hiszen hazai nemzetiségi politika címén annyi provokatív ellenpropaganda lát nap mint nap napvilágot, mintha az volna a cél, hogy a hazai kisebbségekkel minél jobban megutáltassák a magyarságot. Ezért a mindenkori politika mindig felelős. Éppen az ellenkezőjére kellene törekedni, történetesen arra, hogy a kisebbségi érdekvédelem ne azzal kezdődjön, hogy meg akarják utáltat ni valakikkel a másikat. Ha közös Európát akarunk, ha határok nélküli Európát szeretnénk - mint ahogy azt a rendszerváltás idején oly szépen hangoztatták , akkor bizony nem a határokról kellene tárgyalgatnunk, hanem Európától példát véve, épp a határok me gnyitására kellene fektetnünk a hangsúlyt. Nem azt kell keresni, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket. Az ukránmagyar alapszerződés bebizonyította, hogy ez az eljárás zsákutcás és téves, mert a lényegi kérdéseket nem oldja meg. A helsinki béke konferencia után egy alapszerződés aláírása nem egyéb, mint a magyarság végső lelki megaláztatása. Ilyenkor szoktak előjönni a soviniszta, nacionalista vádakkal, sajnos, már hazán belül is. De hogy pontosan érthető legyek: megkérdezem a külügyminiszter ura t, mit szólna ahhoz, ha mondjuk, az ellenzéki pártokkal együtt lakásának négy szobájából hármat elfoglalnánk, hozzátartozói közül többeket ott tartanánk, elvennénk vagyonának egy részét, s ha netán sírva fakadna, felszólítanánk, hogy ne búsmagyarkodjon.
