Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. június 6 (90. szám) - Az ülés napirendje további részének elfogadása - A közokiratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Salamon László): - DR. SZABAD GYÖRGY (MDF):
4000 mindjárt , hazaféltő hűségben, tudományosságban és elkötelezettségben a tekintetben, hogy mivel tartozunk egyszerre a múltnak, amely ezt ránk hagyományozta és egyszerre a jövőnek, amely áldani vagy átkozn i fog bennünket, attól függően, hogy mit adunk át az örökségből és mit gyarapítunk. Mindezek után, mindezt elmondva, a realitások világába szeretnék most áttérni, és alig néhány ponton, - majd a részletes vitában rendkívül sok ponton - bővíteni és pontosít ani, e kívánatosnak ítélt kitűnő elterjesztést néhány ponton - ami még nem nagyon hangzott el és fontosnak érzem, egybecsendül ez számos említett vagy nem említett levéltáros véleményével - megerősíteni. Úgy gondolom, nagyon fontos számunkra, hogy konkreti záljuk, hol vannak a még erősítendő pontok a védelemben, a biztonságban. Ezt kettéosztom, az egyiket nem drámai csattanóként, hanem a teendők megfogalmazása szempontjából a mondanivalóm végére szeretném helyezni. Most a biztonság kérdésében egy olyan mozza natra szeretném felhívni a figyelmet, ahol talán egy szóval - barátaimtól kölcsönzött szóval - nagyon sokat lehet tenni. Szó van arról, gondos körülírása van annak, hogy levéltári anyagot kivinni milyen engedélyezési és biztosítási eljárással szabad. (11.5 0) Én azokhoz csatlakozom, akik arra az álláspontra helyezkedtek, hogy kölcsönzésre, bemutatásra levéltári anyag elhagyhatja az országot, de levéltári anyagot véglegesen kivinni az országból semmilyen módon nem szabad. Itt tudniillik nem egyszerűen arról v an szó, mint féltett könyvek vagy egyes múzeumi tárgyak esetében: minden eredeti levéltári anyag unikális. Abból nincs, az eredetiből nincs másodpéldány. Ez különbözteti meg többek között a levéltári anyagot sok más, értékes forrástól. Tehát az eredetit ne künk az országból véglegességgel kiengedni soha nem szabad, csak kölcsönzésre, csak bemutatásra, megfelelő biztosítékok révén. Így tehát a szövegbe ez a tilalom feltétlenül bele kell hogy kerüljön. Ne zárkózzunk el a világtól, tárjuk föl - a lehetőségekkel minél gazdagabban élve - e téren is kincseinket, de e téren átengedésre nincs jogunk, s nem szabad, hogy legyen lehetőség. Itt nagyon fontosnak érzek egy biztonsági szempontot a modern anyag gyarapítása tekintetében is. A 32. § szól a nem közfeladatokat e llátó szervek iratanyagának sorsáról. Varga János hívta föl a figyelmemet: fenyeget annak a veszélye, hogy egy vállalat vagy egy intézmény felszámolása, átalakítása során sor kerülhet olyan körülményre, hogy a levéltárba illő irattári anyag a felszámolók k önnyelműsége, haszonlesése, millió ok miatt elkezd önálló életet élni, és az átruházott vállalat vagy intézmény irattárára a jogutód nem tart igényt, azt külön áruba bocsátják. Én úgy gondolom, teljesen igazuk van azoknak, akik sokszólamúan fölhívják a fig yelmet arra, hogy így nagyon sok - idetartoznak privatizációs fejlemények - iratanyagunk kerülhet veszélybe, ami éppen modern történetünk fontos építőköve. Amikor átalakul az intézmény, más kézbe kerül és így tovább, az irattár egy ballaszt. Ha pénzt adnak érte, úgy jó. Legyen akkor a törvényben egy kifejezett rendelkezés, hogy egy ilyen, vagyontárgyaktól elkülönített iratanyag sorsa tekintetében a levéltárnak legyen elővásárlási joga. Ha pedig bármilyen oknál fogva nem élhet ezzel a jogával - például olyan magasra csigázzák az irattár árát , akkor a levéltárnak legyen védettséget megállapító kezdeményezési joga. Én úgy gondolom, jelenleg, amikor intézményeink, vállalataink stb. stb. óriási átalakuláson mennek keresztül - nagy gondja ez a Magyar Országgyűlé snek egyéb vonatkozásokban is - legyen szemünk arra - jobb későn, mint soha , hogy itt megfelelő intézkedést építsünk be a megfelelő törvénybe. Szeretnék szólni arról, amiről itt már többszólamúan szó esett: a kutatási időhatárról. Lényegében az előterjes ztésben foglaltakkal néhány módosítással - ezeket részletezni most nem akarom, csak a legfontosabbakat - egyetértek. A harmincéves általános időhatár megfelel a nemzetközi normáknak, megfelel bizonyos hagyományainknak is és így tovább. Tehát ezt én nem sze retném bolygatni. Értem azoknak az érvét, akik a 15 éves időhatár mellett szólnak, és úgy gondolom, a meglévő szövegben élhetnénk egy olyan módosítással, amelyik azt mondja ki, hogy az irattermelő szerv, illetve az átadó szerv - ha jól emlékszem, ezzel a f ogalommal élt a törvényjavaslat - hozzájárulása
