Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. május 15 (82. szám) - A munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP):
2927 Azt hiszem, hogy a munkaidőkerettel kapcsolatos rendelkezések - amelyeket tételesen hadd ne ismertessek önökkel, hiszen a jelen lévő gyér hallgatóság nyilván úgyis fokozott érdeklődést tanú sít a munka világa iránt, tehát jól tudja, hogy miről van szó - valóban a versenyképesség irányába tett lépést jelentenek, és nagyon nem tetszik nekem, amikor a Munkaügyi Minisztérium valamelyik vezetője erre azt mondja, nem is várható a szakszervezettől, hogy egy ilyen dologba belemenjen, ne is erőltessük. Ez nem pont erről a részről hangzott el, de mint elv, elhangzott. Azt gondolom, hogy a munkavállalókat is józan és értelmes emberek képviselik: be kell fektetni azt az energiát, amivel a konszenzushoz el lehet jutni. (18.40) Hiszen ha igaz az, hogy a versenyképesség javítása növeli a cég megmaradásának esélyeit, javítja a kereseteket, akkor a munkavállalónak is érdeke. Ha pedig nem igaz, akkor a Munkaügyi Minisztérium sem hordja a bölcsek kövét a zsebében , hogy meg tudja mondani, hogy pont háromszáz óra az a keret, amennyire a kollektív szerződésben szükséges az eddigi kétszáz óra helyett felemelni. Tehát ezért lenne sokkal jobb - még egyszer mondom, nem lemondva a parlament szuverenitásáról - úgy dönteni ezekről a kérdésekről, hogy tudjuk, az érintettek támogatásának elérése a másfél éven át tartó vitában nem sikerült. Nehéz helyzetben van az ellenzéki képviselő, mert nem volt ott a tárgyalásokon. Vajon a kormányt hibáztassa, mondván, hogy nem tudott értel mes érveket előhozni, vagy netán rosszat képviselt? Vagy a szakszervezeteket hibáztassa, hogy túl merev álláspontot foglaltak el? (Kiss Gábor: Mindkettőt!) Mind a kettőt, mondja kedves képviselőtársam. Én úgy szeretném már egyszer azt mondani, hogy egyiket sem hibáztatom! (Dr. Kiss Gábor: Az még jobb lenne!) De a helyzet sajnos nem ilyen. A bizottság kisebbségi véleményének előadójaként is elismertem, hogy a betegség miatti keresőképtelenség első három napján eddig érvényben lévő szabály nem úgy működött tá rsadalmunkban, ahogy kellene. Nem azért, mert annak idején ezt a lehetőséget én terjesztettem a Ház elé, de azt gondolom, egészében véve a magyar társadalomra igaz az, hogy itt olyan emberek élnek, akik meg tudják ítélni, hogy egy mérsékelt láz, egy kis ná tha, fejfájás esetén nem feltétlenül orvoshoz kell fordulniuk, hanem le kell feküdniük, be kell venniük néhány lázcsillapítót, és nagyon gyorsan helyreáll az egészségük. Ezért a nyugateurópai gyakorlatnak megfelelően eddig azt mondtuk, hogy ne kelljen ann yi papírt kitölteni, az orvost bosszantani, aláírni, pecsételni, hanem az első három napra vonatkozóan jelentse be, hogy "beteg vagyok, főnök" és a dolog el van intézve. Való igaz, hogy nagyon sok helyen a munkavállalók pluszszabadságként fogták fel ezt a három napot, vagyis a visszaélők miatt kell most büntetnünk a vissza nem élőket. S ez nagyon sokszor így van. Itt kereszténydemokrataként arra kell rámutatnom, hogy nincs olyan törvény, amely pótolni tudja a társadalomban az erkölcsöt. Ha ugyanis itt minde nki megtartja a szabályokat, akkor ez a rendszer jól működik az érintettek örömére. Most pedig fel fogunk bosszantani sok embert, akik teljesen ártatlanok ebben az ügyben, csupán azért, mert tömegével éltek vissza e lehetőséggel. Nos, a visszaélők a hibása k, vagy netán a főnök, aki elnézte? Tudniillik itt be van kalkulálva az a munkaadó, aki nem tűri el a visszaélést, mert ő pontosan tudja, hogy nagytakarítás van Kovácséknál vagy tényleg beteg. Nem történt meg, ezért fájó szívvel ezt az elemet, az erről val ó lemondást el lehet fogadni. De azért egy kicsit az egész országra nézve rossz fényt vet, közösen szégyellhetjük magunkat azok helyett, helyesebben azok miatt - sajnos helyettük is , akik a sorozatos csalásokkal ebbe a helyzetbe mindnyájunkat belekergett ek. Hasonlóképpen kétes az a rendelkezés is, amely a távolléti díjat vezeti be a korábbi átlagkereset helyett. Erkölcsi szempontból valóban problematikus egy olyan rendelkezés, ahol az ember csak azért keres többet, mert éppen szabadságon van. Az eddigi he lyzet pedig ilyen volt, különösen nagyobb jövedelmek felvétele után a szabadságpénz - ahogy hívták - többletet biztosított, olyan többletet, amelyet az illető nem tudott volna felvenni, ha nincs szabadságon.
