Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. március 21 (66. szám) - Az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - A vízgazdálkodásról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Salamon László): - DR. TAKÁCS PÉTER (MDF):
1295 százalékkal csökkentie a pén zügyminiszter a maffiák haszonszerzését? Kevesebb lesze 9 százalékkal a bankkölcsönök csúszópénze? Adó alá vonjae a feketegazdaságnak legalább 9 százalékát? És a teljesítményekkel össze nem függő magas jövedelmeket csökkentie a teljesítményekkel arányos an? A 911szeres közalkalmazotti béreket hozzáigazítjae a törvényes plafonokhoz? És a kamatjövedelmekre, tőkepénzekre, valutabetétekre is vonatkozike a rendelkezése? Tudom, a fináncminiszter szerint ezek a kérdések badar kérdések - választ se várok ráju k. Bár kormányhoz illőbb feladat lenne megcselekedniük, mint a gyermekek szájából kikaparni a falatot, lábukról lerángatni a cipőt. Ehhez a középkori zsoldosok jobban értettek, és a civilizált kormányok le is szoktak az elmúlt száz év alatt ilyen cselekede tekről. A jelen lévő képviselők alacsony száma, a parlamenttől magukat most is távol tartó miniszterek közönye önmagában bizonyítja, hogy pusztába kiáltott szó minden itt elhangzó érv, és a koalíció választási ígéretei csak a hatalom megkaparintásáig volta k érvényesek. A kérdéseimet mégis folytatnom kell: Mi történt volna, ha az elmúlt kilenc hónapban a Hornkormány a famulusivazallusi rendszerének kiépítése helyett az ország dolgaival foglalkozik? (19.20) Ha a miniszterelnök a pénzü gyminisztere iránt felébredt hatalomféltésére nem pazarol el az ország életéből nyolc hónapot? Milyen következményekkel járt volna, ha az 1995ben Ózdnak, Diósgyőrnek adott 2025 milliárd forintos kegyelemkenyér helyett a leszakadt régiók infrastruktúráján ak fejlesztésére, a munkahelyteremtő beruházások hitelkamatainak megfinanszírozására fordítja a kormány ezt a horribilis összeget? Mi történt volna, ha az 13001500 milliárdos érintetlen vagyonnal rendelkező fővárosnak kiutalt 18 milliárd forintnyi összegb ől vasutat, utat korszerűsít, telefont, gázt fejleszt az országban a kormány? Mi történt volna, ha a tulajdon biztonságán, a privatizáció folytatásán fáradozik a miniszterelnök, nem a népgyűlési ígéretek kimódolásával bíbelődik? Mi történhetett volna, ha a Hornkormány az eltelt kilenc hónapból legalább három hónapig képes lett volna egyszerre minden közjogi méltóságot betölteni? Ha civakodás és egymást kizáró koalíciós játék helyett az ország dolgaival foglalkoztak volna? Mi történt volna, ha a miniszterel nök hetenként nem ígéretgazdag nagygyűléseket tart, hanem az ország és a határon túli magyarság megoldandó kérdéseivel foglalkozik? Olyan kérdések ezek, amelyekre már a történelem sem adja meg a választ. Mert a letűnt kilenc hónap beleveszett a tehetetlen megsemmisülésbe. Az eltűnt idő visszahozhatatlansága kényszeríti ki belőlem ezeket a keserű szavakat. Mert a felidézett káosz csúcsán, 1995. március 12én, vasárnapi puccsot agyalt ki a kormány az ország és a nemzet ellen. A várható társadalmi és költségki hatások kalkulálása nélkül, a lehetséges alternatívák felvázolása nélkül elénk tárta a kormány a sub rosa tartott ülésének deklaratív intézkedéseiről a tények töredékét: a családi pótlék megvonását, a tandíj előkészítés nélküli bevezetését, a gyed és gyet megvonását. Első hallásra ezeket az improvizációkat magam is cinikus és amatőr lépéseknek vélelmeztem. Naponként, óránként kiszivárgó újabb hírek, titkok aztán arra kényszerítettek, hogy a várható intézkedések gazdaság- és társadalomtörténeti összefüggései t, várható társadalmi következményeit elemezzem. A világban megvalósult hasonló intézkedések következményeinek számbavétele győzött meg arról, hogy itt nem cinizmusról, nem amatőrségről van szó. Alapos szakértelem, nagyon komoly elemzések, a következmények tudatos kiszámítása diktálta ezt az intézkedéscsomagot. A
