Országgyűlési napló - 1994. évi őszi ülésszak
1994. november 15 (33. szám) - Az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló törvényjavaslat részletes vitája - ELNÖK (dr. Salamon László): - DR. SZABAD GYÖRGY (MDF):
1999 betartani, a Magyar Köztársaság ügyésze is. Ez az egyik módosításnak a lényege. Mindhárom módosítvány vonatkozásában, tehát a 15., a 80. és a 84. § vonatkozásában is. A másik módosítvány mindösszesen abból az utalásból áll, hogy az eskütevő meggyőződése szerint "Isten engem úgy segéljen" toldalékot is hozzátehesse az eskü szövegéhez. Ezt a Házszabály is megengedni. Én úgy gondolom, hogy ebben a kérdéskörben nincs is vita a Házban. Erre vonatkoznak az én módosító indítványaim. Köszönöm a türelmüket. (Taps.) ELNÖK (dr. Salamon László) : Köszönöm. Írásban több képviselőtá rsunk ehhez a ponthoz nem jelzett felszólalási szándékot. Megkérdezem képviselőtársaimat, kíváne még valaki e módosító javaslatokhoz kapcsolódóan felszólalni? (Nem.) Senki. Mivel további felszólalónk nincs, a részletes vita e szakaszát lezárom. Megadom a szót dr. Szabad Györgynek, aki előzetesen jelentkezett felszólalásra és módosító javaslata az ajánlás 11. pontjában található, mely a törvényjavaslat 20. §a (8) bekezdése módosítását kezdeményezi. DR. SZABAD GYÖRGY (MDF) : Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Orszá ggyűlés! Nagyon röviden szeretnék szólni, s ezért nem vonom le a következtetéseket a Házszabály alkalmazásának problematikájáról, ahol már eljutottunk az eskü problémájáig, annak ellenére, hogy jómagam a Balsaiféle indítványokhoz közvetlenebbül kapcsolódó javaslattal élek. Teljes mértékben egyetértek Balsai István előterjesztésével és javaslataival, úgyhogy nem ismétlem azokat. Abban a nem remélt esetben azonban, ha a tisztelt Ház - amelynek néhány képviselője még jelen van - és a tisztelt Igazságügyi Mini sztérium, melynek a vezetőit tisztelem azért, hogy jelen vannak, mégis oda vinnék e törvényjavaslat sorsát, hogy Balsai Istvánnak a javaslatai elesnek, erre a nem remélt esetre szeretnék egy nagyon rövid, de megítélésem szerint nem felesleges módosítványt tenni, amely egyébként érintésre került Balsai István felszólalásában. Tulajdonképpen befejezhetném azzal, hogy mindössze hat szónak a törlését kérem a törvényjavaslatból, mégpedig annak a hat szónak a törlését, amelyik nem egzakt módon lehetővé teszi a le gfőbb ügyész felmentésének indoklását azzal, hogy "vagy más módon tisztségére méltatlanná vált." Ez a rövid beszúrás annak a két és fél oldalnyi felsorolásnak majdnem a végén található, amelyik nagyon precízen körüljárja azt, hogy mikor veszítheti el a leg főbb ügyész a maga tisztségét. Én ennek a nem egzakt megfogalmazásnak a kiiktatását javaslom, mégpedig nagyonnagyon határozottan. Engedjék meg, hogy egykét percben tényleg csak egy rövid történeti visszapillantást vessek erre az egész kérdéskörre. A XVI. századtól tudjuk nyomon követni annak az intézménynek a fejlődését, amelyik a XIX. században a legfőbb ügyészi intézményhez vezetett. Ez az intézmény kialakulása, megcsontosodása idején a Clausarum Regalium Directa, illetve Directoratus fogalmában jelentk ezett, amelyik később magyarul a Királyi Jogügyi Igazgatóság nevet vette fel, tulajdonképpen a reformkorban. Erre az időszakra és különösen a XVIII. századvégi, tehát a magyar jakobinusokat sújtó, a francia háborúk idején indított más koncepcionális perek során és a reformkorban Wesselényi, az országgyűlési ifjak és Kossuth perében a királyi önkény, az abszolutizmus leggyűlöltebb megtestesülésévé vált. Valóságos jelképpé, amelyet az alkotmányt vizsgálók arra is hivatkozva támadtak, hogy az alkotmányos magya r jogtól idegen intézményként működik, hiszen - s elmondták itt az európai eredetét - az európai abszolutizmusok rendszerében gyökerezik, csak az uralkodótól, illetve a rá befolyást gyakorlóktól függő intézményt jelent, amellyel szemben felállították az al kotmányos ideált, ahogy Felsőbüki Nagy Pál fogalmazott: annak a független hivatalt viselőnek a példájaként, akit sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgáraink heve a törvény útjáról el nem téríthet. Olyan mondat, amit Kossuth és mások nagyon gyakran idé ztek.
