Országgyűlési napló - 1994. évi tavaszi ülésszak
1994. március 8. kedd, tavaszi ülésszak 10. nap (367.) - A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvényjavaslat részletes vitája - ELNÖK (Szűrös Mátyás): - FEKETE GYULA, DR. (MDF)
713 A törvényjavaslat mentségéül sz olgáljon, hogy az ilyen típusú költségvetési támogatást megítélő országokban a nullbázisú költségvetés és a feladatfinanszírozás általános és megszokott. Nálunk erre még várni kell egy ilyen szellemiséget tükröző államháztartási reform megvalósulásáig. Min d az eredeti törvényszövegben, mind kulturális bizottság módosító indítványában szerepel az a javaslat, hogy az Akadémia gazdálkodását az Állami Számvevőszék ellenőrizze. Ennek a javaslatnak azért is fontos a hangsúlyozása, mert az Akadémia költségvetésen kívüli forrásokkal is rendelkezik, és nem lenne célszerű, ha ennek az összegnek a felhasználását az Állami Számvevőszék nem vizsgálná, hiszen alkalmasint ezek Akadémián belüli eloszlása befolyásolhatja a költségvetési támogatások struktúráját. Gondoljunk c sak a Rádió és a Televízió működésének számvevőszéki vizsgálatára, amikor is sokan megkérdőjelezték a komoly visszásságokat feltáró pénzügyi ellenőrzés jogosságát, mondván, hogy a költségvetésen kívüli szférából származó bevételek elköltésének mikéntjét ni ncs joga az Állami Számvevőszéknek kritizálni. Nos, ennek a szabályozatlan helyzetnek a kialakulását előzi meg a 8. § (4) bekezdése. Az elmúlt években mintegy harmadával csökkent a kutatással és fejlesztéssel foglalkozó létszám. Míg a 80as években a brutt ó hazai termék 22,5%át fordították kutatásokra, a múlt évben már csak 1%át. A finanszírozási alapelvek tisztázatlansága, a kutatott témák ismeretlensége miatt érthető, hogy nem növekedtek úgy a tudományos kutatásokra szánt összegek, mint ahogyan az árak növekedtek. Míg a tudománypolitikával foglalkozók egyik része abban látja a kiutat, hogy a kutatói létszámot az ország teherbíró képességéhez mérsékelné – gondolok itt azokra az adatokra, miszerint Magyarországon 10000 lakosra még ma is másfélszer, kétsze r annyi kutatói, fejlesztői szakember jut, mint Olaszországban, Ausztráliában vagy Franciaországban – , addig a tudománypolitikusok másik része követeli, hogy a tudománypolitika finanszírozása automatikus legyen, és ne függjön, úgymond, politikai megfontolá soktól vagy a költségvetés nehézségeire történő hivatkozásoktól. Nos, a mai finanszírozási rend már semmiképpen nem folytatható, és valószínű, hogy néhány éven belül az a kompromisszumos megoldás sem vihető tovább, amit a legnagyobb valószínűséggel a tiszt elt Ház a közeljövőben majd elfogad. Sajátos gondot jelent, hogy míg a kutatásra, fejlesztésre fordított összegek reálértéke stagnált vagy csökkent, addig az akadémikusok száma a 80as évek végén gyorsan növekedett. Míg a 80as évek elején 200205 rendes é s levelező tagja volt az Akadémiának, és 1989ig a létszám fokozatosan 227re emelkedett, 1990ben 278ra megugrott, több mint 50 fővel nőtt. Figyelembe véve a haláleseteket, egyetlen évben annyi új tagot vettek föl, mint a ma javasolt 200 fős létszám egyh armada. A rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban kialakított tagsági és világnézeti struktúrát e törvénytervezet 9. §ának (3) bekezdése – a kulturális bizottság módosító indítványa – hosszú időre befagyasztaná, hiszen leszámítva a mintegy 60 fő h etvenévesnél idősebb akadémikust, tagfelvételi lehetőségre még néhány évig nem vagy csak szórványosan kerülhet sor. Rendszerváltó időkben éppen az Akadémia személyi megújulásáról, lendületes lészámbővítéséről kellene gondoskodnunk, és csak két, két és fél évtizeddel ezutáni időre kellene halasztani az esetleg célszerű létszámmérséklést. Ezzel szemben mind a törvénytervezet, mind a kulturális bizottság a régi struktúra, a régi nómenklatúra bebetonozását javasolja, és a létszámbővítés, a létszámmegújulás, a s zemléletváltás esélyét szinte lehetetlenné teszi. Óriási kompromisszumkészséget tanúsítva talán még el lehetne fogadni ezt a leblokkoló, befagyasztó helyzetet, de azt semmiképpen nem, hogy az Akadémia a kulturális bizottság által javasolt 3. § (2) bekezdés ének f) pontja szerint továbbra is fenntartaná tudományos minősítő szerepét, és a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet adományozhatná. Mégis, milyen objektív adatokra alapozom aggodalmaimat? Sorolhatnék példákat a két világháború közötti időkből, amiko r is egy már kialakult tudományos elit kizárt tudósokat az akadémikussá válás lehetőségéből, nem ismerte el munkásságukat. Például Fekete Nagy Antal vagy Bártfai Szabó László levéltárosok és ma is elismert történészek tagfelvételét elutasították; Neumann
