Országgyűlési napló - 1994. évi tavaszi ülésszak
1994. február 14. hétfő, tavaszi ülésszak 3. nap (360.) - Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről szóló törvényjavaslat részletes vitája - KÁVÁSSY SÁNDOR, DR. (FKgP)
176 Köszönöm szépen. Következik Kávássy Sándor, kisgazdapárti képviselő úr. Felszólaló: Dr. Kávássy Sándor (FKgP) KÁVÁSSY SÁNDOR, DR. (FKgP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Nincs és nem is lehet igazán demokratikus meggyőződésű és érzelmű magyar állampolgár, aki ne akadna fenn azon – de ne észrevételezné legalább – , hogy három és fél évet kellett várni, amíg a Kormánynak méltóztatott benyújtani végre a fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzését elrendelő törvényjavaslatot. (19.20) Joggal vethetjük hát fel mindazok nevében, akik komolyan gondolták a rendszerváltást, vajon kinek, illetve kiknek állhatott érdekében, hogy idáig húzzák az időt és a dolgokat, és miféle demokrácia az, amelyben zavartalan villoghatnak, tölthetnek be magas tisztségeket a diktatúra szekértolói, nyílt és titkosügynökei, besúgói, egyéb bajnokai és ko rifeusai? De vajon megfelele a reményeknek az oly soká várt törvényjavaslat? A legkevésbé sem. Tipikus példája annak az esetnek vagy helyzetnek, melyet legpontosabban a régi latin szólással jellemezhetünk, azzal tudniillik, hogy: parturiunt montes, nascit ur ridiculus mus, azaz vajúdnak a hegyek, és születik egy nevetséges kis egérke, amit nyugodtan egészíthetünk ki ezúttal azzal a magyar szólással, hogy még pontosabbá tegyük a jellemzést: Nemakarásnak nyögés a vége. Az egész törvénytervezeten rajta van, me nnyire kínos a Kormánynak ez az ügy, de a sok választási handabanda, a pincétől a padlásig ígért nagytakarítás után nem lehetett mit tenni, tovább húzni, halasztani a dolgokat, kénytelenkelletlen meg kellett csinálni, és be kellett nyújtani a tervezetet. De hogyan? "Vakulj, magyar, ne láss szót" modorban. Legyen is meg ne is, azaz legyen kimondva a számonkérés, de lehetőleg úgy, hogy senkinek se kelljen tartania attól, hogy valaha is sor kerül rá. És ha ezt – tudniillik csak a rafinériát, a fondorlatosságo t – vesszük, nem tagadhatjuk, a maga nemében nem is sikertelen alkotás. Csakhogy ez nem magyar virtus, hanem az utolsó cigánykupec fogása. De lássuk a tényeket! Már az ellenőrzendő 2. §beli felsorolása sem egészen az, amire joggal számíthattunk. Miért kel l kihagyni például az egyetemi és főiskolai tanárokat, docenseket, az általános és középiskolai igazgatókat, a minisztériumi főosztályvezetőket, a társadalmi szervek vezetőit, az egyházi vezetőket? Tudjuk, sokan voltak az utóbbiak közt, akik soha, semmilye n körülmények között sem tagadták meg Krisztus evangéliumát. De mit szóljunk az itt is előforduló különféle kollaboránsokhoz, akik nem restelltek odáig menni a szovjet vazallátus kiszolgálásában, hogy eléggé el nem ítélhető módon firkálgattak arról, hogy 1 956, népünk legdicsőségesebb forradalma és szabadságharca az ige elleni lázadás, azaz pogánylázadás volt. A 2. § r) pontja szerint például nem világos, ki számít vezetőnek. Taxatív felsorolás esetén ez korántsem bocsánatos bűn. Nem beszélve arról, hogy az állami tulajdonban lévő gazdálkodószervek nagyságrendjében is komoly eltérések vannak. Egy több ezer embert foglalkoztató vállalat esetén a kihelyezett telep, illetve gyáregység vezetője akár ezer főt is irányíthat, és döntő szava lehet a működési színteré ül szolgáló település életében, ám kétségkívül nem számít az első számú vezetők közé. Ellentétben mondjuk az 50 fős kivállalat igazgatójával, aki viszont kétségkívül vezető, s így a törvénytervezet szerint ellene le kell folytatni az eljárást. Ugyancsak el gondolkodtató a 2. § p) pontjának szemlélete, amely az újságok vezető munkatársainak ellenőrzéséről rendelkezik. Egyrészt itt is bizonytalan, ki számít vezető munkatársnak. Kik is ők pontosan vagy pontosabban? Nagyobb baj azonban, hogy az idézett hely azt sugallja ugyanis, hogy csak állami tulajdonú lap munkatársának van miért szégyenkeznie, ha rábizonyul, hogy alkalmasint ügynök, netalán karhatalmista volt. Ám aki magánlapnál koptatja a
