Országgyűlési napló - 1994. évi tavaszi ülésszak
1994. március 23. szerda, tavaszi ülésszak 15. nap (372.) - A Duna egyoldalú elterelése miatti vízpótlási lehetőségekről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Dornbach Alajos): - KERESZTES K. SÁNDOR (MDF)
1111 nem tér el a Kormány előterjesztésétől, csak egy icipici változtatást tarta lmaz, hogy a vízpótlás ne fenékküszöbbel, hanem szivattyúzással történjék. Nagyon vigyázzunk az ilyen apró módosításokkal, kedves képviselőtársaim! Volt erre már példa ebben az ügyben, és súlyos következményei lettek. Mire gondolok? A Kormány 1990 december ében határozott arról, hogy a csehszlovák féllel a szerződést közös megegyezéssel fogja megszüntetni, és új szerződés előkészítéséről folytat majd tárgyalásokat. A környezetvédelmi bizottság akkor úgy gondolta, hogy biztos, ami biztos, egy kormány mindig h ajlamos lehet praktikusan politizálni, tehát nem árt, ha ezt a szándékot egy parlamenti döntés is megerősíti. Így született meg a 26/1991es országgyűlési határozat. És tartalmában lényegileg azonos volt a kormányhatározattal. Eltekintve egy icipici módosí tástól, ahogy ezt annak társszerzője, Jávor Károly mondaná. Valóban, csak három szó volt az egész. A "vízlépcsőrendszer" szó mellé odakerült az, hogy – idézem – "illetve összes főlétesítményei". Ettől a három szótól vált a magyar tárgyaló delegáció mandátu ma ultimátumátadási megbízássá, és ezt tette a szlovák fél szándékától és tárgyalási készségétől teljesen függetlenül is eleve megegyezésképtelenné a magyar felet. Emiatt nem tárgyalhatott másról, mint a teljes lebontás módozatairól. A döntés ezzel – nem v itatva annak ökológiai és jogi igazságtartalmát – politikailag teljesen irreálissá vált. És ez az akkori irreális döntés, ez az "icipici módosítás" vezetett abba a zsákutcába, amelynek a vége felé közeledünk. Ekkor dőlt el tehát a Duna és a Szigetköz sorsa . Reméljük, nem véglegesen. Kedves képviselőtársaim! Ezek után talán meglepő, ha azt mondom, hogy abban mégis van igazság, hogy mostani döntésünk befolyásolhatja a Duna és a vízlépcső ügyét. (11.10) Ha nem is úgy, ahogy azok gondoljá k, akik a fenékküszöb ellen érvelnek. Az összefüggést pedig a dunakiliti duzzasztómű kérdése képezi, mégpedig a sokak által emlegetett és sokak által felelőtlenül elbagatellizált kulcskérdés, a szó szerinti kulcskérdés. Milyen értelemben állítom ezt? Felve tődött már a vita során az úgynevezett "papírtigris"ügy, amit sokan – érthető okokból – igyekeznek jelentéktelenné kicsinyíteni, Pap András külön is kért szót emiatt. Pedig ha a C változat abszurd, teljesen elfogadhatatlan voltát felismertük, és láttuk az t, hogy ez számunkra a legrosszabb megoldás, akkor megbocsáthatatlan hiba volt ezt kivitelezhetetlen ijesztgetésnek, zsarolási kísérletnek minősíteni, mint ahogy ezt tették egykori és mai miniszteri tanácsadók, Dunakörös szakértők és egyes képviselőtársai nk. Felelősségüket csak növeli, hogy valószínűleg tudták, hogy nincs is igazuk. De mondták, nehogy a Kormány és a Parlament meginogjon, és feladja a mindent vagy semmit alapállást. Mert lehet, hogy a C változat megépítését nem tudtuk volna megakadályozni a korábban vázolt hibák miatt, de arra lett volna esélyünk, hogy az üzemeltetés, a vízszabályozás ne kerüljön teljesen szlovák kézbe, mint ahogy történt, hogy ne jöjjön létre az a probléma, amivel ma a Szigetközben szembenézünk, és amelynek a megoldási módj át keressük. Ehhez pedig nem kellett volna más, mint minden egyéb követelésünk és kritikánk fenntartása mellett üzembe helyezni a dunakiliti szabályozóművet. Tudom, most sokan felhördültek magukban, hogy ezzel feladtuk volna korábbi pozícióinkat. Ezzel érv elt egyik, egyéb kérdésekben körültekintőbb képviselőtársunk is legutóbb, amikor azt mondta, idézem: "A dunakiliti duzzasztónak az üzembe helyezése azt az üzenetet hordozza, hogy Magyarország módosította korábbi álláspontját, és a Duna elvesztését, legaláb bis időlegesen, realitásként fogadja el." Jól figyeltek, kedves képviselőtársaim? Tipikus példája ez a korábban jellemzett érzelmi elvakultságnak. Azt mondta ugyanis, hogy nem lehet realitásként kezelni – még időlegesen sem – a Duna elvesztését. Hát mi a r ealitás? Az, hogy a Duna ott folyik, ahol tíz évvel ezelőtt még folyt, és mi a Szigetközben csak rémképeket látunk? Még mindig nem világos, hogy minden korábbi döntésünk ebből a hibából eredt – gondoljunk csak a papírtigrisre – , hogy nem voltunk hajlandóak tudomásul venni a tényeket? Pedig nem kell jogásznak lenni annak belátásához, hogy a de facto helyzethez alkalmazkodó, a tőlünk függetlenül létrejövő, tényeknek megfelelő,
