Országgyűlési napló - 1993. évi őszi ülésszak
1993. november 2. kedd, őszi ülésszak 21. nap (339.) - Az ülésnap megnyitása - Napirend előtti - NAGY ANDRÁS (SZDSZ)
1415 Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A kárpótlási törvény vitái során világos volt az SZDSZ álláspontja akkor, amikor fokozottan felhívtuk a figyelmet, hogy csak olyan törvényt szabad elfogadni, m elyet végre is lehet hajtani. Ha nem így teszünk, emberek tíz- és százezreit fogjuk becsapni, és valamikor valakinek felelni kell a be nem váltott — mert be nem váltható — ígéretekért. Akkor minden megfontoltságra intő szó hiábavaló volt, a Parlament — nem kis mértékben az akkor még egységes és egyértelműen koalíciós Kisgazdapártfrakció nyomására — elfogadta az első kárpótlási törvényt. Innen kezdve már nem volt megállás, jött a kettes, a hármas kárpótlási törvény, s újból csak hiábavaló volt a folyamatos figyelmeztetés, hogy vessünk gátat törvényalkotási dühünknek, álljunk meg és tekintsük át, hogy az eddig meghozott ilyen tárgyú törvényeknek mi lehet a következménye. Úgy tűnik, mára mindenkinek szembe kell nézni azzal a szomorú ténnyel, hogy a kárpótlást a kudarcok, a végrehajthatatlan előírások és elvárások, a teljes zűrzavar állapota jellemzi. Nem kívánok arról beszélni, hogy mennyiben valósult meg az a naiv elképzelés, hogy a törvény végrehajtásának következtében eltűnik majd a munkanélküliség, a kisemb erek százezrei jutnak majd földhöz, a mezőgazdaság lesz az ország húzóágazata. Mondom, nem kívánok erről beszélni, elég csak az újságok napi híradásait figyelemmel kísérnünk, és számolni a kivágott marhákat, az eltűnt sertéseket, a fán elrothadó szabolcsi almát. Három olyan problémáról kívánok beszélni, melyek mindegyike választókörzetemből érkezett, azonban megbizonyosodtam arról, hogy a jelenségek országos jellegűek. Először egészen röviden a földkiadó és földrendező bizottságok működésének anyagi megalap ozatlanságát említeném. Röviden, mert az elmúlt időszakban több alkalommal is foglalkozott ezzel a témával a Ház. Ismeretes, hogy az ezen bizottságok anyagi alapjait firtató interpellációra adott miniszteri választ a tisztelt Ház nem fogadta el. Ezzel dekl arálta a probléma valós voltát. Sajnos úgy tűnik, hogy ezzel semmi nem oldódott meg, mivel minden érintett látja és elismeri a gondot, de megoldást ajánlani eddig senki nem tudott. Mellékesen jegyzem meg, hogy a '94. évi költségvetési törvényben nyomait se m találjuk a probléma megoldásának. Másodszor arról szólok, egyáltalán végre lehete hajtani a törvényt, rendelkezésre álle megfelelő menynyiségű földalap. Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy ha az eredetileg kijelölt földalap nem elegendő, akkor ott vannak a tartalékföldek, és azokból lehet elkülöníteni, mivel nagyon sok helyen ez nem járható út. Konkrét példaként az egyik délalföldi kisközséget említeném, ahol az első kárpótlási törvény alapján elkülönített földalaphoz képest — mivel időközben a kettes és h ármas törvény is életbe lépett — tizennégyszeres igény érkezett be. Még egyszer megismétlem, hölgyeim és uraim, az eredetihez képest az igény tizennégyszeres. A község polgármestere — látva a közelgő katasztrófát — időben az illetékesekhez fordult, kérve, hogy a tartalékföldekből a megfelelő mennyiséget különítsék el. A probléma jelzése 1992 decemberében történt. Erre az első értékelhető válasz vagy reagálás az illetékesektől 1993. június 7én kelt. Időközben a területen működő állami gazdaságot, melynek fö ldjeiből ki lehetett volna jelölni a szükséges mennyiségű földet, felszámolták, a földeket eladták. A mai napig értelmes választ arra a kérdésre, hogy miből elégítsék ki a jogos igényeket, még senki nem tudott adni. Harmadszor arról szólok, mi van akkor, h a amúgy minden rendben van. Működnek — hitelben egyébként — a megfelelő bizottságok, van elegendő föld, már csak az árverés hiányzik. Bocsánat, pontosítom az előbbi felvetést: mi nincs akkor? Ne törjék a fejüket, kedves képviselőtársaim, elárulom: nincs ár verés.
