Országgyűlési napló - 1993. évi tavaszi ülésszak
1993. április 5. hétfő, a tavaszi ülésszak 19. napja - Határozathozatal a statisztikáról szóló törvényjavaslat részletes vitára bocsátásáról - A Magyar Orvosi Kamaráról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Szabad György): - SURJÁN LÁSZLÓ, DR. népjóléti miniszter:
1439 A kamarák kiemelkednek a társadalmi szervezetek rendszeréből, nem önkéntes szerveződések, hanem átfogják egy szakma egészét, képviseleti és érdekképviseleti jellegük mellett hatósági feladataik is leh etnek. Tudnia kell a tisztelt Háznak, hogy az önkéntesség hiányát, a kötelező tagság gondolatát többen kifogásolják. Diktatórikus intézkedésnek vélik, a demokrácia arculcsapásának, s óvnák a kormányzatot attól, hogy belekényszerítse az orvosok összességét egy általuk nem kívánt szervezetbe. Ezt a problémát nem szabad félvállról véve lesöpörni az asztalról. Itt is, mint az ország dolgát illető minden más esetben, a nyílt beszéd híve vagyok. Helyes parlamenti döntés is csak akkor hozható, ha a vitában minden probéma felszínre kerül. A kötelező tagság a kamara fogalmának lényegéhez tartozik. Régebbi korok kamaráknak megfelelő szervezetei céh néven ismeretesek. Szakmáját kiki csak a céhbe való felvétel után gyakorolhatta, és a céhhez tartozás tanúsította, hogy az illető érti a mesterségét. Ha nem tudta elkészíteni a remeket, nem működhetett, nem volt mester, csak kontár. Ma a szakmai alkalmasság kérdését az egyetemek vizsgálják, de a mai kamarák is dönthetnek abban: működhete valaki a szóban forgó területen vag y sem. Ezt a lényegi elemet megtalálhatják képviselőtársaim a most előterjesztett javaslatban. A döntés pedig nemcsak a tagság elnyerésére vonatkozik, sőt a javaslat itt mérlegelési lehetőséget nem is hagy, hanem az esetleges kizárásokra is. A fegyelmi, et ikai vétségek szokásosnál súlyosabb, a legkirívóbb esetekben, akár az orvosi működéstől való eltiltást is lehetővé tevő büntetése, azzal a különleges helyzettel indokolható, hogy az orvosokra talán minden más foglalkozásnál nagyobb felelősség hárul. Betege ik életüket és sokszor belső titkaikat bízzák rájuk azzal a reménnyel, hogy a problémák megoldódnak. Ha valaki visszaél ezzel a nagy bizalommal, nem méltó arra, hogy ezt a nemes és szép hivatást gyakorolja. Az orvosok közösségének is érdeke tehát, hogy eme lje, illetve megtartsa az orvosi kar etikai színvonalát, s ez a javaslat megadja az ehhez szükséges eszközöket is, mindig biztosítva azonban a jogrendben való illeszkedést, a jogorvoslat lehetőségét. Az orvosi hivatás etikai tisztaságának őrzése mindig idő szerű, de különösen az most, amikor egészségügyi rendszerünkben mélyreható folyamatok zajlanak. Az új finanszírozási rend több helyen anyagilag is érdekeltté teszi az orvost munkája végzésében. Felmerülhet a gondolat, hogy ez az érdekeltség nem a betegek e llátásának kárára valósule meg. Jogszabályok kialakíthatnak gátakat, fékezhetik az egyéni szempontok túlzott érvényesülését, de a legfőbb, leghatékonyabb gát az orvos lelkiismerete és etikai szemlélete. Az orvosok saját érdeke, hogy munkájuk elismerést és tiszteletet váltson ki a társadalomból, hiszen valódi orvosi munkát nem lehet végezni, ha nincs meg beteg és orvos között a feltétel nélküli bizalom. Ez a bizalom pedig csak akkor alakul ki, illetve akkor marad meg, ha az etikai tisztasághoz kétség nem fé r. Az egészségügy jelenlegi nehéz helyzete, mindennapos anyagi gondjai és a szinte válságkezelésnek számító új finanszírozási rendszer kialakítása során még nagyobb szükség van az orvosi szakértelmet felhasználó és a lényeges döntésekbe az orvosi testülete ket bevonó államigazgatási magatartásra, mint bármikor. A beterjesztett törvényjavaslat a kamarára ruházott egyetértési és véleményezési jogokkal ezt a parancsoló szükségletet emeli törvényi erőre. Az orvoskamarai törvény mostani beterjesztése és tárgyalás a ellen komoly szakmai érvként lehet felhozni, hogy előbb kellene egy általános kamarai törvény, amely rögzítené a kamara fogalmát, megszabná, hogy mely foglalkozási ágakban indokolt jogi értelemben vett kamarákat létrehozni. Kétségtelen, könnyebb helyzetb en lettünk volna a törvényjavaslat elkészítésekor, ha rendelkezésre állott volna ez a kerettörvény. A társadalmi folyamatot azonban nem lehet hozzáidomítani a törvénykezés menetéhez, hanem éppen fordítva: a törvényhozó munkát kell összhangba hoznunk a társ adalomban zajló változásokkal. Ezért most fordított utat járunk: a meglévő
