Országgyűlési napló - 1992. évi téli rendkívüli ülésszak
1992. december 17. csütörtök, a téli rendkívüli ülésszak 1. napja - A mezőgazdasági szövetkezetek és egyes gazdasági társaságok feletti törvényességi felügyelet gyakorlásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
94 A másik, amit az elhangzottakhoz szeretnék hozzáfűzni: a szövetkezés problémája. A szövetkezés védőszentjeinek lettünk nevezve. Ezt, h a úgy tetszik, vállalhatjuk is, hiszen a demokratikus baloldalnak többek között az a feladata, és ezt Zsiros képviselőtársammal többször megbeszéltük, hogy a munkavállalók, a szövetkezeti munkavállalók, a kisemberek érdekeit védjék, mint ahogy a Kisgazdapá rtnak az lenne a feladata, hogy a kispolgárosság, a kisgazdák érdekeit védjék. Én azt gondolom, ha valaki komolyan veszi a kisgazdaságát úgy mint politikus, akkor neki is szövetkezéspártinak kell lenni, és én örömmel hallottam a majsai fórumon, hogy a gazd akörök szövetkezéspártiak. Majd miután ezt üdvözöltük, utána kiment egy előadójuk és elmondta, hogy de nem ám abban az értelemben, hogy a mostani szövetkezeteket bármilyen mértékben is támogatnák, hanem miután ezek szétesnek, szétverődnek, előlről kezdve, akkor majd szövetkezéspártiak lesznek. Azt gondolom, hogy a szövetkezeteknek a szerves átalakulását képzelte itt az ellenzék, és senki nem gondolta – legalábbis a parlamenti pártok közül – , hogy a régi szövetkezeteket, amelyek ebben az értelemben nem is vo ltak szövetkezetek, egy az egyben át lehet vinni az új világba. Mindenki arra gondolt, hogy egy szerves átalakulásra van szükség. Ezt Juhász Pál nagyon szépen kifejtette, ezt nem kell részleteznem. Ez a szövetkezés azonban csak akkor lehet eredményes, ha a meglévő szövetkezetekből az értékeket átveszi, ha az abban lévőknek megadja az esélyt a mezőgazdaságban való további boldogulásra. Ezzel szemben ugyanakkor azt lehet látni, hogy bár szavakban az újtípusú szövetkezést a gazdakörök részéről – mint mondottam – támogatták, de ténylegesen az átalakuló kisgazdák sem észlelik, hogy az ő szövetkezésüket támogatnák, hiszen már az új kisgazdák – akik valóban kisgazdák és kéthárom hektárral keverednek ki vagy kárpótlási, vagy részarány kivitelével a szövetkezetből – azok is azt veszik észre, hogy a mostani szabályozások még őket sem preferálják. Itt a legnagyobb bajnak én azt tartom, hogy miközben itt szavakban sokan a károsultak és a kárpótoltak mellett vannak, ténylegesen arról van szó, hogy a sok százezer kárpótlá sra jogosult el fogja veszteni ezt a kicsiny kis tulajdonát azon néhányezer ember javára, akik ezt tőle felvásárolják. (17.50) Ugyanez történik a kiválásra jogosultakkal is: a kiválásra jogosultak döntő többsége nem tud mit kezdeni ezzel a vagyonkájával, h anem eladja. És hogy kinek adja el: éppen egy kisgazdának vagy egy volt szövetkezeti vezetőnek, az nem politikai, hanem üzleti kérdés. Ezek a kárpótlásra jogosultak, illetve azok, akik kiválással kiviszik a vagyonukat, többségükben szintén vesztesekké váln ak. Ez abból is látszik, hogy a legtöbb gyűlésen mindenki azt kérdezte, hogy miért terhelik forrásadóval ezt a kiváló vagyont – tehát 90%uknak ez volt a problémája. Ebből az is látszik, hogy nem akarják ők azt saját célra, mezőgazdasági művelésre, vállalk ozásra használni, hanem a kivitel után azonnal az értékesítésén gondolkodnak. Nekem az is eszembe jutott Zsiros Géza képviselőtársam szavai nyomán, hogy mi lesz majd akkor, amikor a kárpótlásra jogosultak jövő ősszel rájönnek, hogy a kárpótlásra jogosultak kétharmada, fele vagy egyharmada – nem lehet ezt pontosan bemérni – nem jut majd földhöz, mert az első hullámban a nagyját az ügyesebbek, az éberebbek vagy azok a szerencsésebbek, akiknek a Kárpótlási Hivatal hamarabb kiküldte a jegyét, 500 forintért fölv ásárolták, és akkor majd a vége felé 3 ezer forintért sem jut majd föld. Akkor, azt gondolom, megint jön majd a levelek áradata, a följelentések, és elindul egy indítvány, hogy utólagosan törvényességi vizsgálatot kell tartani az árverésekkel kapcsolatban. Az "aranyborjú" körüli tánc a következő, amire reagálni kívánok: ez az aranyborjú egy lerongyolódott, kócos öszvér, mégpedig már nem is a fogat előtt áll, hanem az árokban heverészik. A magyar mezőgazdaság – és már erről is sokat beszéltünk – leépülése te rmészetesen nem most kezdődött, 1989 – '90ben: bizonyos leépülés már a '80as években elindult – most a régebbi múltra ne menjünk vissza, mert minden hiedelem ellenére, a parlamenti pártok mindegyike tisztában van azzal
