Országgyűlési napló - 1992. évi téli rendkívüli ülésszak
1992. december 21. hétfő, a téli, rendkívüli ülésszak 2. napja - A szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat (6478-as szám) általános vitája - ELNÖK (Dornbach Alajos): - GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
157 Az egyik az agrárértelmiség, a másik az a szövetkezeti tagság, amelynek többsége vagy legalábbis nagyon jelentős része az átalakulások során a szövetkezet átalakulását, nem pedig a kiválást választotta. Nyilvánvaló az is, hogy valóban az agrárértelmiség döntő többsége szakismerettel, információval rendelkezvén, sőt egy részük ősei közép- és gazdag pa raszt lévén, tehát gazdálkodásra, vállalkozásra hajlama révén az agrárértelmiségnek nem annyira sorskérdése ma a szövetkezetek egybentartása, és nem valamiféle politikai tett ez részükről, mint ahogy azt itt az ellentétes javaslatok beállítják. Az agrárért elmiség valóban arra szocializálódott, hogy azt a helyi társadalmat, azt a szövetkezeti társadalmat, amelyért ő felel, valamilyen módon átvezesse az új világba, és ezért igyekezett az átalakulást úgy menedzselni, hogy a helyi, helyben lakó szövetkezeti tag ság érdekeit próbálta megvédeni. Ezzel szemben valóban az a helyzet, hogy a szövetkezeti tagság az agrárértelmiségen, a vezetőin kívül más szerveződési formát nem ismervén, sok esetben egyenlőtlenül tudta az érdekeit megvédeni. Maga a törvény nem biztosíto tt olyan formákat, amelyek az átalakulás során a vezetőkön kívül konkrétan biztosították volna a beosztott szövetkezeti tagoknak a védelmét. Ezért valóban az a helyzet, hogy mindenki jobb pozícióban van az adott átalakulás tekintetében: azok is, akik nagym értékű kárpótlásra jogosultak, azok is, akik nagymértékű kiválási lehetőségekkel rendelkeznek, és azok is, akik az agrárértelmiséghez tartoznak, tehát ezekhez képest valóban a szövetkezeti tagság érdekvédő képessége jóval gyengébb. Másrészt meg nyilvánvaló számára, hogy valamiféle szövetkezeti forma fenntartása nélkül a széthordott, kiválással szétvitt vagyonból őneki semmi haszna nem lesz, azt gazdálkodásra fordítani nem tudja. Ezért egyfajta érdekszövetségben van azokkal a szövetkezeti vezetőkkel, akik az t együtt kívánják tartani. Most ezt a szándékát mindenféle politikai befolyási kísérletek ellenére a legutóbbi közgyűlések révén is ez a tagság kinyilvánította, és a szövetkezetek jelentős részében az átalakulás ezekben a napokban, hetekben többékevésbé b efejeződik. Ebbe a folyamatba kívánnak mintegy megváltóként, messiásként a javaslattevők beleavatkozni. Most kinek az érdekeit szolgálja ez a kiválásokat feloldó javaslat, ami látszólag nagyon szép dolog, mert a tulajdon szentségére hivatkozik? Nyilvánvaló an azoknak az érdekeit szolgálja, azon néhány ezer vagy legfeljebb néhány tízezer embernek az érdekeit, akik elegendő fölvásárlóképességgel rendelkezve ezeket a vagyonokat magukhoz tudják venni, tehát éppúgy kilökődnek a mezőgazdaságból ezáltal a kisembere k, mintha ez nem történne meg. Ezért nagyon veszélyesnek tartom ezt az illúziókeltést, ami ezekben a javaslatokban van. Meg kellene mondani világosan, hogy a kiválókra is nagyon kegyetlen gazdasági körülmények várnak, és korántsem arról folyik itt a dolog, hogy ki az, aki az ő üdvösségüket leginkább képviseli. Sokkal reálisabb tanácsadásokra, menedzselésre lett volna szükség. Például egy fórumon hallottam, amint az Igazságügyi Minisztérium szakértője azt tanácsolta az embereknek, hogy bátran váljanak ki, és ne nyugodjanak bele azokba a tulajdoni tárgyakba, amiket így nekik kiválásra elkülönítettek, hanem induljanak el, és ne nyugodjanak bele a közgyűlés erre vonatkozó határozataiba. Azt viszont elfelejtette nekik megmondani, hogy meg nem egyezés esetén követ kezik az árverés, és az árverés esetén ugyanúgy elveszthetik ezt a tulajdont, mint egyéb formában. Másrészt ezek a kicsi tulajdonok akkor is ugyanolyan használhatatlanokká válnak számukra, mintha az erre eső kiválási fázisban mentek volna végig. Miről is v an itt szó voltaképpen? Többek között arról is van szó, hogy az Alkotmánybíróság is és ez a törvény is, az átmeneti törvény is a kétfajta tulajdon tiszteletét és szentségét állította szembe egymással, kétfajta tulajdont próbált megbékíteni. Az egyik az a t ulajdon, ami a korábbi, az ősiség törvénye kapcsán jár vissza a károsultaknak, illetve a kiválni szándékozóknak, a másik az a tulajdon, ami természetesen a
