Országgyűlési napló - 1992. évi téli rendkívüli ülésszak
1992. december 21. hétfő, a téli, rendkívüli ülésszak 2. napja - A szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat (6478-as szám) általános vitája - JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
151 Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása. Az előt erjesztést 6478as számon kapták kézhez. Kérdezem önöket, a vitában kik kívánnak még felszólalni. Következik Juhász Pál képviselő úr a Szabad Demokraták Szövetségétől. Felszólaló: Juhász Pál (SZDSZ) JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr. Tekintve, hogy ka pcsolódó, szintén az átmeneti törvényre vonatkozó törvényjavaslat kapcsán már véleményem zömét kifejtettem és a következőkben is van, ezért csak röviden foglalom össze most a véleményem, tudniillik általános tanulsága az, hogyha egy törvény rosszul sikerül bizonyos szempontból, azt nem lehet újabb rossz törvénnyel helyrehozni – ilyen nehéz az élet. A probléma itt az – mint a csütörtöki beszédemben is mondtam – , hogy valóban nem azok a hatások következnek be az átalakulási törvényt felhasználva, mint amelyek et a törvény előkészítői elérni akartak. Ez a törvény eredetileg úgy készült, hogy a szövetkezeti közös tulajdon tudjon tagolódni lehetőleg használható egységekre, tehát döntően továbbra is csoporttulajdonosi formákra, az egyes üzletágak, telepek, keverő, hasonló önálló csoportvállalkozásokká tudjon válni. Tehát a fő célja nem az egyéni kiválások ösztönzése volt, hanem a csoportok önállósulása részlegesen vagy teljesen, és így annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy más természetű, vertikálisabban és szak mák szerint szerveződő szövetkezetek tudjanak kialakulni. Mint ahogy a csütörtöki beszédemben is mondtam, ez a lehetőség, ami a törvényben benne volt, nem realizálódott. Nagyon kevés üzletág szerinti tagolódás következett be a szövetkezetekben, különösen n em a mezőgazdaságiakban, de a többiben is nagyon ritka volt az üzletág szerinti tagolódás. Helyette amennyi volt: az egyéni kiválás. Az egyéni kiválások, való igaz, nagyon ambivalensen történtek, részben azért, mert az egyéni kiválás, ha az önálló vállalko zás megteremtésére irányul, ma nagyon nehéz – a zavaros piaci helyzet miatt borzasztó kockázatos önálló vállalkozást elindítani – , részben pedig azért, mert a közhangulat a legtöbb faluban szembefordult azokkal, akik vagyont akartak kivonni a szövetkezetbő l, hiszen ha a szövetkezet tagsága nagyobbrészt az együttmaradás, vagy legalábbis nem az egyénenkénti kiválás mellett döntött, akkor bizalmatlanul kezelik azokat, akik kiválni akarnak. (18.20) Külön probléma volt az is, hogy a szövetkezet vezetése szerepza varba került ezekben az eljárásokban, egyszerűen azért, mert nagyon nehéz itt tudni, hogy vajon az a régi patriarchaszerep várhatóe el a szövetkezeti elnöktől vagy vezetőktől, mint amit régen megszoktunk – ahol általában "az állampolgár gyámolítója" maszk ját is föl kell vennie – , avagy valóban a modern magántulajdonosi viszonyoknak megfelelően, a szövetkezeti vezetők, elsősorban az elnök, az együtt maradt közösség képviselői, akiknek az a dolguk, hogy akik együtt maradnak, azoknak az érdekeit képviseljék. Teljesen nyilvánvaló, hogy az adott szociális klímában a szövetkezeti vezetők többsége általában az együttmaradók érdekképviselőjeként jelent meg, és úgy foglalt állást a közösségi vitákban, úgy terelte a belső alkukat, hogy az együttmaradók üzemének működ őképességét biztosítani tudja. Mivel objektív igazság, hogy attól függően, a szövetkezeti vagyon milyen szerkezetű, olyan 3 és 12% között van az a vagyonrész egyegy szövetkezetben, amit lehet úgy egyéni használatba kivinni, hogy attól még a hátramaradt va gyon is használható, teljesen természetes, hogy az egyéni kiválásoknak egy nagyon természetes, nagyon világos naturális korlátja van.
