Országgyűlési napló - 1992. évi őszi ülésszak
1992. december 15. kedd, az őszi ülésszak 38. napja - A közszolgálati, tájékoztatási eszközök (Magyar Rádió, Magyar Televízió, Magyar Távirati Iroda) vezetőinek kinevezési rendjéről szóló 1990. évi LVII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat vitája - ANTALL JÓZSEF, DR. miniszterelnök:
2936 A javaslat 1. §ában a 3. § helyett (3) bekezdés olvasandó. Tisztelt Országgyűlés! A módosító javaslatokra figyelemmel általános és részletes vitát kell tartanunk. Most a tör vényjavaslat általános vitája következik. Előzetesen Haraszti Miklós a Szabad Demokraták Szövetsége részéről kért szót. Haraszti Miklóst illeti a szó. (Antall József miniszterelnök gombnyomással jelzi felszólalási szándékát.) Elnézést, mé g mindig nincs jelzés a monitoron. Miniszterelnök úr jelzése nem érkezik a monitorra, most érkezett. Elnézést, miniszterelnök úr jelzése meg kell előzze a képviselői indítást. Miniszterelnök urat illeti a szó. Felszólaló: Dr. Antall Jó zsef miniszterelnök ANTALL JÓZSEF, DR. miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azért kívántam jelentkezni és felszólalni, mert egyrészt többször hivatkoztak a korábbiakban az általam írottakra, másrészt kötelességem – mint a jelenleg hatályos törv ényben előterjesztőként megjelölt miniszterelnöknek – állás foglalni. Nem kívánok most a médiaügy egészére, a tegnap lezajlott vitára visszautalni. Nem ok nélkül nem szólaltam tegnap meg, noha igazán klasszikusokhoz hasonlóan – amit nem érdemlek meg – viss zamenőleg idézett Deutsch Tamás is tőlem, úgyhogy a tegnapi vitához most sem kívánok szólni, kizárólag a köztársasági elnök úr törvényjavaslatának az előterjesztésére vonatkozóan. A köztársasági elnök úr 11én írt egy levelet, amely szerint "kész az úgynev ezett médiaügy megoldása érdekében bármiféle egyeztetésre" – idéztem. Ezt követően kaptam kézhez a jelenleg tárgyalt médiatörvényjavaslatot, amit az elnök úr a tegnapi napon beterjesztett. Nagyon röviden csak azon sajnálatomat szeretném kifejezésre juttat ni, hogy egyáltalán a magyar alkotmányosságban – a köztársasági elnöki intézmény, a kormányzat és a parlamentáris rendszerünk megszilárdításának, annak jó működése érdekében kifejtett tevékenységünk ellenére – ilyen sajátos rövidzárlatok következhetnek be, mint ami az elmúlt időszakban történt. Mondom ezt azon az erkölcsi alapon, hogy a nemzeti kerekasztaltárgyalásokon egyike voltam azoknak, akik a köztársasági elnöki intézmény szilárd közjogi intézményként való megjelenítéséért küzdöttek, a köztársasági e lnöki intézménynek nemcsak a magyar hagyományokba illeszkedő, hanem egy jól működő parlamentáris demokrácia keretében működtetendő államfői tisztségnek tekintették. Nem tartoztam azok közé, akik vicces köztársasági elnököt szerettek volna. Nem tartoztam az ok közé, akik gyenge, középerős és egyéb nehézsúlyú vagy pedig súlyemelőknél feltétlenül helyes kategorizálásokat kívántak, hanem azok közé, akik nem értettek egyet, hogy csak az Elnöki Tanács visszahívásáról legyen szó vagy egyéb más elgondolásokról. Ezt azért szerettem volna kifejezésre juttatni, hogy a közjogilag tisztázott, a nemzet, az ország, az állam képviseletét mindenképpen kifejezésre juttató klasszikus köztársasági elnöki intézmény híve vagyok – nehogy valaki bármi mást mondjon vagy képzeljen, és ezt továbbra is fenntartom. A másik, amit még bizonyos értelemben visszatekintésként kell elmondanom: 1989ben is szomorúan tapasztaltuk – gondolom, nemcsak a mi ellenzéki oldalunkon – , hogy a sarkalatos törvények számos pontjában jól haladtunk, alapvető kérdéseket meg tudtunk oldani a szakbizottságokban – utalok például az alkotmányjogi bizottságra – , ugyanakkor a sajtó- és ezeket a kérdéseket tárgyaló ügyeket viszont nem tudtuk megállapodásra, tehát az általunk aláírt, két szervezet által alá nem írt 198 9. szeptemberi megállapodásig elkészíteni. Akkor már bizonyos aggállyal láttam, hogy milyen erők, milyen elgondolások – ha úgy tetszik – , milyen kóros jelenségek mutatkoznak meg abban, hogy a legnehezebb közjogi kérdéseket meg tudtuk oldani a kerekasztalt árgyalásokon, abban előrehaladást értünk el, és ebben a kérdésben nem sikerült előrehaladni, és tulajdonképpen ezt a rossz örökséget vagyunk kénytelenek parlamentáris korszakunkban is továbbvinni a mai napig. Ez az oka, hogy a kulturális bizottság jóformán az első pillanattól kezdve ezzel foglalkozik – eredménytelenül, és ez már a kerekasztaltárgyalásokon is megmutatkozott.
