Országgyűlési napló - 1992. évi őszi ülésszak
1992. november 4. szerda, az őszi ülésszak 22. napja - A Magyar Köztársaság 1993. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - KIRÁLY ZOLTÁN (független)
1668 Egyébiránt pedig az APEH j elentése szerint 1991ben csak 31788 főnek volt Magyarországon 1 millió forint feletti jövedelme és 478an kerestek 4 millió forintnál többet. A képmutatás legkirívóbb példája azonban a kétkulcsos ÁFA bevezetésének sajátos megoldású kompenzációjára adott m agyarázat. A tiszta beszéd lett volna, ha a Kormány nyíltan megmondja: sajnos, a folyó fizetési mérlegaktívum és a fokozódó devizatartalékok ellenére olyan rossz a helyzet, hogy nem engedhető meg semmiféle kompenzáció. Ez sokkal érthetőbb lenne, mint az, h ogy idézem: "A kompenzáció nem választható le a költségvetési politika irányultságától, azaz szoros összefüggésben jelenti az állami feladatvállalás finanszírozásának korszerűsítését is." Javaslom, álljon ki ezzel a szöveggel a választópolgárok elé az, aki megírta. Amúgy azzal az elvvel természetesen egyet lehet érteni, hogy az adóbevételeket biztosabb alapokra kell helyezni, és ennek eszköze a fogyasztás adóztatásának kiterjesztése. A javasolt kompenzálási megoldás azonban elfogadhatatlan, tudniillik abból csak az nem derül ki, hogy hol, kinek és mennyit kompenzálnak. A kétkulcsos ÁFAról többen szóltak már. Úgy gondolom, mindazok, akik valóban figyelembe veszik polgárok és választópolgárok százezreinek, a létminimum alatt élőknek vagy a létminimumon tengőd őknek az érdekeit, nem támogathatják a kétkulcsos ÁFA bevezetését. (9.30) Az újfent elmaradt államháztartási reform miatti kormányzati felelősségről szóltam már korábban. Már 1989 decemberében az akkori Parlament tagjaiban is tudatosult a dolog, hogy az ál lami költségvetés strukturális problémáit, az abból adódó feszültségeket nem lehet megoldani az államháztartás gyökeres átalakítása nélkül. A Némethkormány be is nyújtott egy reformtervezetet, ám azt már nem volt ideje a Parlamentnek megtárgyalni. Másfelő l persze nem is lett volna célszerű, mert mindenki előtt világos volt, hogy az újraelosztás rendszerének átszabásához társadalmi konszenzus kell, aminek megteremtésére csak a választást követően, a hatalom legitim alapokra helyezésével nyílik esély. A vála sztások megtörténtek, de a Kormány az államháztartási reform tekintetében is elmulasztotta a kivételes történelmi idő nyújtotta lehetőség kihasználását. A Kormány és az államapparátus illetékes szakemberei is tisztában vannak azzal, s ezt a mostani előterj esztésben is megfogalmazzák, hogy a bevételek és a kiadások közt gyorsuló ütemben szétnyíló ollót kiváltó okok tartósak, s felszámolásukhoz érdemi lépések szükségeltetnek. Ennek hiányában – teszem hozzá én – egyre jobban lebénult a reálgazdaság, és hamaros an a hiánygazdaság új formáival találjuk magunkat szembe. Érdemes csak utalni azokra a példákra, amikor is kórházi ágyak szűnnek meg százszámra, múzeumokat zárnak be, helyi és helyközi közlekedési járatokat szüntetnek meg vagy szűkítenek. A gond tudatosulá sa ellenére a törvénytervezet előterjesztői 1993ra is csak takarékossági intézkedéseket javasolnak, éppen úgy, mint amikor a Kádárrendszer érzékelte a nehézségeket, de azok valódi megoldására hatalmát féltve nem volt ereje és mersze. Mindezeknél is súlyo sabb azonban az, ha a Kormány az első kötet 459 – 467es oldalán leírtakat tekintené az államháztartási reform programjának. Ez ugyanis nem az. Éppen az hiányzik belőle, ami a lényeg, tudniillik a koncepció. Annak meghatározása, hogy a piacgazdaság kiépítésé nek feltételei közt mit tekintsünk az állam, mit a decentralizált alapok, a helyi közösségek, és mit az egyén finanszírozási feladatának. S e feladatok újraelosztásának milyen pénzügyi, árrendszerbeli következményei várhatók. A jelzett oldalakon szereplő e lképzelés nem nő túl az intézményi összevonások, átalakítások és forráscsökkentések ötletén, s nem több egy átmeneti megoldást jelentő erőteljesebb takarékossági programnál. A Parlamentnek, úgy gondolom, ezzel nem szabad egyetértenie, még akkor sem lehet e lfogadható, ha azt az IMF 1992 szeptemberében fő vonalaiban elfogadta. A Valutaalap ugyanis nem tehetett mást, hisz nem utasíthatja a magyar Kormányt, ellentétben a Parlamenttel, amelynek a Kormány felelősséggel tartozik.
