Országgyűlési napló - 1992. évi őszi ülésszak
1992. szeptember 8. kedd, az őszi ülésszak 3. napja - A Társadalombiztosítási Alap 1991. évi költségvetésének végrehajtásáról, valamint a tartalékalapok biztosítási ágak közötti megosztásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - KAPITÁNY FERENC, a szociális, családvédelmi és egészségügyi bizottság előadója:
146 Sőt, ezen túl az anyag tényszámai mint valami hőmérő, jelzik a teljes nemzetgazdaságban bekövetkezett, sajnos, figyelmeztető változásokat is . Mivel most az általános vita stádiumában vagyunk, csak kerek és keretszámokkal foglalkozunk. Abból is csak annyival, ami mondandóm megértéséhez szükséges. Az csak természetes, hogy a társadalombiztosítás költségvetése nem lehet más, mint nullszaldós, his zen nem profitorientált. Ennek tudatában mérlegelve a tényszámokat, lesújtó eredményre jutunk. Elsősorban is arra, hogy a Társadalombiztosítási Alap tervezett egyensúlya felborult, mégpedig döntő mértékben a bevételi oldal elmaradása miatt. Ugyan év közben módosításra került a költségvetés, de annak tervezett hiányát is messze fölülmúlta a gyakorlat. Ugyanis az 1991. évi bevételekkel, a 436,4 milliárd forinttal szemben 458,4 milliárd forint volt a kiadás, ami 22 milliárd forint kiadási többletet, közismert szóval hiányt jelent. Ezt ugyan a likviditási tartalékból fedezni tudták, erősen gyengítve ezzel a likviditási tartalékot. Szemléltetésként mondom, hogy a járulékbefizetések elmaradásának összege már akkor is erősen meghaladta az 54 milliárdot, és ez a jár ulékkintlevőség ma már eléri a 70 milliárd forintot. Figyelemre- méltó, hogy a törvénytervezet bizottsági tárgyalásakor a képviselőtársaim észrevételei is az 1991. évről azonnal átcsúsztak az azt követő időszakra, mintegy bizonyságául annak, hogy a tárgyé v minden vonalon kihatással van elsősorban 1992re, de meghatározója lesz az 1993. év költségvetési tervezésének is. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy az egyre növekvő hiány nem a társadalombiztosítás rossz gazdálkodásának az "eredménye". Külső okok i s közrejátszottak, bár ezek kiküszöbölésének lehetőségeit vagy az arányok csökkentésének a módját a Társadalombiztosítási Igazgatóság talán jobban kereshette volna. Bizottságunk időben érzékelte az – úgymond – veszélyhelyzetet, miért is még 1991 júliusában megbízta az Állami Számvevőszéket egy átfogó vizsgálattal, ami megtörtént. Dicséret érte, ennek részleteit az imént volt szerencsénk hallani. Megállapítása szerint is, mivel az 1975. évi II. törvényben megfogalmazott állami általános garancia tekintetében évről évre változnak a szabályok, fokozatosan szűkül a kötelező társadalombiztosításból való állami feladatvállalások köre. Az ellátások akadálytalan folyósítását az állami forgóalaphoz kapcsolt nyugdíjmegelőlegezési számla ugyan biztosítja, de nem ad me goldást a hiány finanszírozásának módjára, annak rendezésére. Márpedig ez rendezésre szorul. A hiány kezeléséről törvények nem rendelkeznek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a társadalombiztosítás likviditási tartaléka jelentős részben fedezetlen. Csupán a központi költségvetésnek a társadalombiztosítással szembeni konkrét megtérítési kötelezettségét írják elő a törvények. Megszívlelendő, hogy az Állami Számvevőszék az utóvizsgálat idején összességében súlyosnak találta a társadalombiztosítás pénzügyi helyz etét, amely az ellátások biztonságát, az egészségügy színvonalát és a társadalombiztosítás reformjának sikerét egyaránt veszélyezteti. Idevonatkozik annak megemlítése, hogy a bizottságunktól eredő törvényhely lehetővé teszi a társadalombiztosítás részére, hogy kintlevőségeit ingatlan formájában is rendezhesse, akár az állami költségvetésből ingyenesen 1994ig nyújtandó társadalombiztosítási vagyonalap növelésére is. Még nem látunk kellő eredményt a lehetőség kihasználására. Bizottságunk a kintlévő, elmaradt járulékfizetések okainak pontos felderítését elengedhetetlenül fontosnak tartja. Ennek kapcsán megállapításra vár, hogy a kintlevőségek hány százaléka minősül behajthatatlannak, mert sajnos, egy nem elhanyagolható része ennek minősül. Meg kell találni a m ódját annak, hogy a járuléktartozás a cégek elszámoltatása során azonos megítélésre kerüljön a munkabértartozásokkal, és ne hetedrendű módon kezeljék. A mai ismereteink, amelyek a nehézségek további növekedését jelzik, arra kell hogy ösztönözzenek bennünke t, hogy tanuljunk a negatív tapasztalatokból, vonjuk le a tanulságokat, és ahol szükséges és máris lehetséges, az intézkedéseket tegyük meg.
