Országgyűlési napló - 1992. évi nyári rendkívüli ülésszak
1992. június 18. csütörtök, a nyári rendkívüli ülésszak 2. napja - A rádióról és a televízióról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) - ELNÖK (Szabad György): - JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) - ELNÖK (Szabad György): - ELNÖK (Dornbach Alajos): - KÁLMÁN ATTILA, DR. (MDF)
180 foglalkoznom. A Rákosikorszak rádiózása csak úgy, mint az ország életének minden terület én, természetesen a moszkvai modellt követte. A műsort elöntötte a szovjet és azon belül dominánsan az orosz művek áradata, gátlástalan, túllihegett tömjénezése. Az európai és a magyar kultúrának csak azok az alkotásai maradhattak meg, amelyek belefértek, vagy különböző belemagyarázatokkal bele lehetett gyömöszölni ennek a torz kultúrának a Prokrusztészágyába. Hogy ez meddig fajult, arra csak egy példa: Bartók is sokáig a nem kívánatos szerzők közé tartozott. Bár már ezek az évek is nagy torzulásokat okozt ak az országlakosok egyetemes kulturális tájékozódásában, szükségképpen létrehoztak két pozitív momentumot is. A szovjet modell olyan otromba, nem európai módszerekkel sulykolta a saját és a magyarságtól oly idegen vélt értékeit a hallgatókba, hogy ezzel e gyre növekvő ellenérzést, ellenállást gerjesztett. Minél harsányabb volt a propaganda, annál inkább vesztette hitelét. Ugyanennek az oknak a következtében pedig megnőtt – természetesen titokban – a Magyaroszágot megcélozó nyugati adók hallgatottsága. A for radalom leverése utáni szakasz nemcsak sokkal hosszabb, de sokkal bonyolultabb is volt, károsító hatása pedig majdnem végzetesnek bizonyult. A pártállam levonta a maga számára a tanulságokat, és igyekezett a manipuláció finomabb módszereivel élni, tegyük h ozzá, igen sikeresen. Az alapstratégia ugyanaz volt, mint általában a politikai életben. Elhitetni a puha diktatúráról, hogy az a demokrácia, méghozzá hogy ez az igazi, a nyugati demokráciák vadhajtásai nélkül. A valódi kulturális hatalom – kevés kivételtő l eltekintve – igyekezett kihúzódni a látótérből és onnan mozgatta feddhetetlen demokratáknak feltüntetett figuráit. Álvisszavonulásait, a hatalom lazítását úgy állította be, hogy azok mindegyike a reformokat óhajtó egyének vagy csoportok érdemeiként, győz elmeként legyenek elkönyvelhetők. Nagyon nehezen rajtakapható manőverezés volt ez, ami a tömegek jó részének feltétlenül egy hamis sikerélményt sugallt: "X vagy Y jól megmondta a magáét. Lám, harcolunk, lehet harcolni a hatalom ellen". Csak azt nem vették észre, hogy kik tehették ezt és milyen témakörökben, hogy bizonyos kérdések éppúgy tabuk maradtak, mint az 50es években. Kivirágzott a politikai karabé a mikrofon előtt, a képernyőn, Kádár János majdnemhogy törzsvendége volt a Mikroszkóp Színpadnak. Erősö dött a hamis illúzió, és éppen ez volt a cél: ezzel a hatalommal lehet vitatkozni, lehet kritizálni, néha még eredményeket is elérni. Demokrácia van! Ennek a korszaknak, amelyet egyesek már akkor is fridzsiderszocializmusnak neveztek, nagyon lényeges tömeg lélektani vonása volt: a Nyugatimádat; igen sok esetben nélkülözve a kritikai tartalmat. Alapjában véve egy vasfüggöny mögötti országban ez érthető is. Ezt használta fel a kulturális hatalom igen ügyesen arra, hogy elterelje a figyelmet a valódi kérdésekr ől, amelyekkel úgysem tudott és nem is akart mit kezdeni. Ha növekedhet például – mint ahogyan nőtt is, először lassacskán, majd egyre gyorsabban – a nyugati, elsősorban az angol nyelvű könnyűzene mennyisége a műsorokban, míg végre a 80as évekre naprakész szakértők kommentálhatták és propagálhatták a minden más nemzeti kultúrára nézve is halálos veszélyt jelentő világdivat hullámveréseit, ki törődik akkor azzal, hogy eme imázs tudatos kialakításával, divatba hozásával párhuzamosan csökken az értékes komoly zene és a népzene jelenléte azzal, hogy Kodály halálát követően nemsokára töredékére csökkenthették az iskolai énekzene oktatást. (16.30) Ez pedig elsősorban nem az ifjúságnak a magyar népzenéhez való kapcsolatának a megváltoztatását jelentette, hanem az értékes, általános európai zenétől való elfordulását, a jövendő hangversenylátogató közönség elsorvasztását. De hasonló példák sokaságát hozhatjuk fel az irodalomból is, ahol a nagy haditettként kiharcolt kétes értékű, vagy egyszerűen fölöslegesen különböz ő irányzatok megjelenése és preferáltatása, Shakespeare, Goethe vagy akár Tolsztoj megszólaltatásának gyakoriságát apasztotta, a magyar klasszikusok sorsát már nem is merjük említeni. Amikor aztán a média a közönség jó része által még mindig ellenérzéssel fogadott vörös zászló helyett a szórakoztatás tarka lobogóját emelte a magasba, a puha diktatúra elégedetten sóhajtott fel,
