Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. június 10. szerda,a tavaszi ülésszak 42. napja - Határozathozatal a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitára bocsátásáról - A rádióról és a televízióról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Dornbach Alajos): - VITÁNYI IVÁN az MSZP vezérszónoka:
2737 Amiről részletesebb en szeretnék beszélni, mert kell róla beszélni, ez maga a rádiónak a problémája, annál is inkább, mert képviselőtársaim erről – mint mondtam – bőven szóltak ma is, korábbi alkalommal is. Én úgy látom, hogy sokan félreértik a rádió és a televízió szerepét a társadalomban és a politikai életben, vagy hogy ne vindikáljam azt, hogy én mondom az igazat, mindenesetre félreértésben vagyunk egymással. Félreértik azt, hogy mit jelent az, amit mostanában közkeletűen szoktak mondani, hogy a média és a sajtó hatalmi ág azat, mégpedig – hogyha betartjuk a Montesquieui felosztást, ami ma szintén idéztetett – a negyedik számú hatalmi ágazat. Félreértik úgy hiszem, mert túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak magának a rádiónak és a televíziónak. Úgy gondolják, hogy a n ép lelke egy fehér irkalap, amelyre a rádió, a televízió és a sajtó azt írja reá, amit éppenséggel akar. Vagy hogy ne az irkalapot használjam, amit egy képviselőtársam idézett, hogy a rádió és televízió az sugároz, és az agyunk voltaképpen a képernyő, amel yre ráírja a sugárzás azt, amit akar. Ha azt mondják, hogy honnan származik ez az elgondolás, én idézni tudnám egy régebbi képviselőtársunkat, Berecz Jánost, aki 1988ban azt mondta, hogy azért kezd most a magyar nép egyre pesszimistább és egyre idegenkedő bb lenni a fennálló rendszerrel szemben, mert a sajtó, a rádió és a televízió egyre többet ezt mondja. Akkor most ugyanebben a vitában azt hallottuk…, ja, hozzátenném, hogy ezt nem Berecz János találta ki, nem ő volt az első, aki ezt mondta, évtizedeken át ezeket a szólamokat hallhattuk. Ugyanezt hallottuk a Parlamentben is, sajnálatomra egy általam igen tisztelt képviselőtársamtól, aki azt mondta, hogy azért pesszimista most a magyar társadalom, mert a rádió és a televízió egyre több pesszimista dolgot mon d, hogy például nem mondja a munkanélküliséggel kapcsolatos kedvező intézkedéseket, hanem csak arról számol be, hogy a munkanélküliség növekszik. És már tényleg egy lépésnyire vagyunk attól, hogy voltaképpen nem is a mukanélküliség a baj, hanem az, hogy be szélünk róla, és ehhez hasonló megnyilvánulásokat is több alkalommal hallottunk. Nem árt emlékeztetni arra, hogyha a rádió és televízió szerepéről beszélünk, hogy az elmúlt 40 éven keresztül monopóliuma volt annak, hogy milyen híreket lehet mondani a rádió ban és a televízióban. Csak egyfajta hírt lehetett mondani. Kérdés, hogy elhittee ezt a magyar társadalom? Nem hitte el. Bebizonyosodott, hogy abban a pillanatban, amikor már nem kellett úgy csinálnia, mint aki elhiszi, abban a pillanatban kiderült, hogy nem hitte el. Tehát nincs az a szerepe a rádiónak és a rádió híreinek, hogy az lenne az, amely rányomja a bélyegét a társadalomra. Volt egy másik szerepe a múltban a rádió ezen monopóliumának, az, hogy a közönség, a nép, a társadalom, a lakosság, a nézők – ahogy tetszik akarni fogalmazni – látván azt, hogy a rádióban, televízióban és újságban csak egyfajta hatalom mondhatott hírt és véleményt, ebből tudta, hogy ez a hatalom szilárd, hogy hol lakik az Isten, hogy ezzel szemben nem lehet megszólalni, tehát be kell fognia a száját. Ez a szerepe megvolt annak a monopóliumnak, de az a szerepe, hogy bárkit meggyőzzön, ez a szerepe nem volt és nem lehetett. Hadd utaljak egy közkeletű példára vagy egy közelmúltbeli példára, ami szintén idéztetett itt már, az például , hogy a békéscsabai választásokon lehetne statisztikát csinálni arról, hogy hányszor szerepelt a kormánypárt tisztelt képviselője – no persze nem feltétlenül mint éppen jelölt, hanem mint miniszter – a televízióban és hányszor szerepeltek az összes többi jelöltek. A miniszter úrnak minden alkalommal volt valami – épp egy sajtófogadás, egy külföldi probléma, egy ez, egy az, egy amaz – , amelyen megnyilatkozhatott a rádióban és a televízióban, azt is hozzáteszem, hogy többet, mint annak elő tte, hogyha összevetjük eztazt, a többi minisztertársaihoz viszonyítva. És mi történt? Nem választották meg. Miért?
