Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. február 10. hétfő, a tavaszi ülésszak 3. napja - Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - GADÓ GYÖRGY (SZDSZ)
155 bűneiket. Ugyanezért sokszor nagyon bajos lesz ki mutatni az eljáró hatóság közreműködésének szándékosságát, vagyis azt, hogy a hatóság szándéka az áldozat elpusztítására irányult. De lépjünk tovább. Eddig csak a büntetőügyek folyamán, vagy büntető ítélet folytán bekövetkezett halálesetekről volt szó. Vaj on a formaságoknak úgy ahogy eleget tevő büntetőeljárások követeltéke a legtöbb halálos áldozatot a szélsőbal és főleg a szélsőjobboldali terrorisztikus rendszerek idején? A törvényjavaslat ugyanúgy figyelmen kívül hagyja az ávós sortüzek áldozatait, mint az 1944ben a pesti Dunaparton gyilkoló nyilasok áldozatait. Holott mindkét esetben az akkori úgynevezett közhatalom emberei gyakorolták a véres erőszakot. A törvényjavaslat szerint nem jár kárpótlás a magyar Gulag megsemmisítő táborában, Recsken kihamva sztott életekért, sem a Hortobágyra embertelen körülmények közé kitelepítettek emberéletben elszenvedett veszteségeiért, sem pedig az 1944es halálmenetekben magyar karhatalom által nyugat felé hajszolt és legyilkolt zsidó polgári áldozatokért. Miért nem j ár? Mert a sortüzeket nem bíróság rendelte el, vagy mert a recski parancsnokság nem kapta meg – ha ugyan nem kapta meg – írásban a fölötteseitől, hogy a rabokat el kell emészteni? Vagy talán azért nem jár, mert tarkólövésekről nem szokás jegyzőkönyveket fe lvenni és azokat tanúkkal hitelesíteni? Mit számít a gyilkosságok, a tömeggyilkosságok tényéhez képest, hogy miből volt a hóhér kötele, és hogy fényes volte a géppisztoly! A mindenkori magyar kormányzat és a kormányzati szervek, hatóságok felelősségét a r endelkezéseik és közreműködésük eredményeképpen egyedileg vagy tömegesen elpusztított ártatlan életekért sommásan kell és szabad csak kimondani – és nem lehet az áldozatok és jogutódaik rovására kiskapukat nyitni, amelyeken át a hatóságok és közegeik kibúj hatnak a felelősség alól. Hiszen a totalitárius rendszerek egyik fő sajátossága és legfőbb bűne épp az, hogy a bűncselekményeket az állami politika rangjára emelték, annak részeivé tették, és bűncselekményeket szerveztek úgynevezett törvényes eszközökkel, úgy, hogy végrehajtó közegeik kormányzati szándékokra hivatkozhattak. Itt található meg az a kritérium, amelynek alapján meg lehet határozni az államnak azt a felelősségét, amiből levezethető kárpótlási kötelezettsége állampolgárai elpusztított életéért. M ert igaz ugyan, hogy százezrek vesztek el a fronton, mint katonák, és polgári lakosok tömegesen pusztultak el háborús cselekmények folytán a hátországban, ám a háború – hogy úgy mondjam – a nemzetközi jog által elismert intézmény. Így az államtól nem igény elhető kárpótlás azokért az emberéletekért, amelyek közvetlenül a háború folytán vesztek oda. És az is igaz ugyan, hogy rossz kormányzati politika több ízben súlyos veszteségeket okozott emberéletben, közvetett módon, éhezésre és rossz táplálkozásra kénysz erítve az embereket, vagy a gyatra egészségügyi ellátás révén, ám a rossz politika nem bűn a szó jogi értelmében. Ezen a címen – sajnos – nem lehet összegszerű kárpótlást követelni az államtól. Amikor azonban totalitárius rezsimek törvényeikbe iktatták az állampolgári jogegyenlőség intézményes megsértését – a fasiszták faji alapon, a kommunisták osztályalapon – , amikor hatalmi politikai meggondolásokból eljárásjogi tekintetben is a törvénytelenséget tették meg törvénynek, akkor nem pusztán hibás politikát v alósítottak meg, hanem a jogfosztást és a bűnt emelték az állam és a társadalom működésének alapelvévé. Kárpótlás jár tehát mindazért, ami veszteség emberéletben a totalitárius államnak ebből az alapállásából kifolyólag bekövetkezett. Sajnálatos, hogy az e lőttünk fekvő törvényjavaslat preambuluma adós marad a kárpótlás ilyetén jogi, politikai és erkölcsi alapjainak a tisztázásával. Nem világos, és nem volt világos a kárpótlás dolgában a Kormány egész koncepciója sem. Amint ez kitűnt már abból, hogy nem az e mberéletben és az állampolgárok szabadságában esett sérelmeket állította az első helyre súlyban és időrendileg, hanem a vagyoni sérelmeket. És azokat sem keletkezésük történeti sorrendjében igyekezett reparálni. Így történhetett meg, hogy a közvéleménynek újabb és újabb kárpótlási és jóvátételi jellegű jogszabályokat kellett kikövetelnie a Kormánytól. És így adódott, hogyha az Országgyűlés netalán
