Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. március 30. hétfő, a tavaszi ülésszak 18. napja - A tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról szóló törvényjavaslat, az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló törvényjavaslat, valamint az állam vállalko... - ELNÖK (Szabad György): - PALOTÁS JÁNOS (független)
1170 Számtalan esetben fordul elő, hogy a magyar magántőke egyik vezetőjeként hazai és külföldi szakemberek, új ságok, médiák megkérdeznek, mi a véleményem a magyarországi privatizációról. Én a kérdést kivétel nélkül minden esetben úgy kezdem, hogy a magyar privatizáció elveiben, jelenében jól körülhatárolhatóan még dicsérhető is. Tehát tényként kell elfogadni, hogy a középkeleteurópai országok közül a magyar privatizáció áll testesítve is, tehát a mértékét tekintve is az első helyen. Itt indult meg legkorábban, és itt a legjobb a feltételrendszere is. Énszerintem lényegesen magasabb az a tőkegründolási lehetőség a hazai tőkében is, mint amit ma a privatizáció kihasznál, és még nem is csatoltunk hozzá minden pénzügyi eszközrendszert, amit a közgazdaságtan ismer, ennek a tőkének a megerősítésében. Azt is pozitívumként kell minden alkalommal elmondanom, hogy bár minde n pontjában nyilván az én megközelítésemből bürokratikus, azaz egyszerűsíthető, de a magyar privatizációs jogi környezet felel meg a legjobban a piacgazdaság privatizációs normáinak. Itt csak kiemelni szeretném képviselőtársaimnak, hogy a mi privatizációs jogunk már bemutatja azt a lehetőséget, amikor egy befektető kezdeményezi a privatizációt. Ennek bürokratikus az útja, de megvan az útja. Tehát nem lehetetlen, meg lehet ismerni a szabályait, s az ember néha dühös is, hogy miért vannak benne fölösleges kor látok, ha egyszer privatizálni akarunk, de megvan az útja. Kezdeményezheti maga az állam mint tulajdonos, csinált is néhány privatizációs csomagot. Kezdeményezheti a munkavállalói kör, ennek is megvan a jogi szabálya, annak minden nehézsége és ellentmondás a ellenére, de létező szabálya van. Kezdeményezheti a menedzsment, kezdeményezheti az az üzleti partner, akivel az adott állami vállalat minden korban kapcsolatban van, tehát viszonylag jól ismeri. Kezdeményezheti minden irányból. Én nem is tudok olyat mon dani, amelyről nem tudnák a tanácsadó cégeink elmondani, hogy kérem, ezt így kell tenni. Természetesen mindenhol lenne javaslatom az egyszerűsítésre. Miért kell mégis azt mondanom, hogy közel sem használja ki a magyar gazdaság a privatizációs lehetőségeit? Miért kell azt mondanom, hogy én nagyságrenddel vagyok elégedetlen az ilyen, nemzetközi példákkal azért mérhető 40 milliárdos tavalyi privatizációval? Mert volt már olyan állami privatizáció NyugatEurópában, ahol egyetlen privatizációs összeg is ennél na gyobb volt, nem dollárban, hanem átszámítva a dollárt, forintban; de hihetetlenül nagy összeg, és én miért vagyok mégis ezzel elégedetlen? Azért, mert a jogi keretek ugyan adottak, a társadalmi, de elsősorban a politikai fogadókészség azonban nem kellően a dott. Valamennyi politikai pártnak – a parlamenti pártokról beszélek – itt a Parlamentben a programjában, a preambulumban az elsők között szerepel a gazdasági kérdéseikben a privatizáció, felismerve annak fontosságát. Mégis azt kell mondanom, hogy nemcsak a kormánykoalíció sajátja, hanem amikor egy konkrét, jelentősebb privatizáció a gyakorlatban napvilágot lát, akkor szinte valamennyi parlamenti pártban megjelenik valamilyen bizalmatlansági megközelítés, valamilyen tagadása, amelyet én nem tudok másképp me gfogalmazni – és ha a példát nem idevalónak tartják, kérem elnézésüket, de hát nem bántó – , mint egy nagymamaeffektusnak; olyannak, amikor a házunk teli van limlommal, vagy olyan dologgal, amivel már nem bírom a lakást tovább fenntartani, a családnak ráadá sul adósságai is vannak: hívom az ószerest, mert kézenfekvő, hogy adjam el ebből azt, ami hasznosítható, jön az ószeres, még vásárolna is, még értéket is kínálna neki; csak amikor rámutat, hogy ezt veszem meg, akkor a nagymama megnézi és azt mondja, hogy p ont ezt, hát a kisunokám ebben ment először óvodába. Hát miért pont ezt akarod? Ezt ne adjuk el! Ha valami mást nézett meg, akkor: hát pont ez volt a kedvenc rádiója a nagypapának, amit hallgatott. Tehát a valóságban, amikor az ajánlat érkezik, amikor első sorban a közszolgáltatásban, vagy – az előbb elhangzott sok nyilatkozattal ellentétben – az infrastruktúrában tömeges a befektetési szándék. Mégis mi a válasz? Az infrastruktúrába senki nem akar befektetni, azt, illetve a közszolgáltatási területeket hossz abb távon állami tulajdonban kell tartani. Pedig nem igaz, már majdnem politikai nyomást gyakorolnak a különböző országok befektetői arra, hogy ők hajlandók – nem szponzorálni a magyar infrastruktúrafejlesztést, hanem – részvevőivé válni a magyar infrastr uktúrának. Tehát
