Országgyűlési napló - 1991. évi őszi ülésszak
1991. november 13. szerda, az őszi ülésszak 24. napja - A Belügyminisztérium volt III/III. csoportfőnöksége hivatásos, valamint "szigorúan titkos" állományú tisztjei és hálózati személyei adatait tartalmazó 1990. február 14-én lezárt nyilvántartásának, továbbá az egykori államvédelmi szervek és karhatalmi ... - KOVÁCS JENŐ (MSZP)
1552 továbbá az egykori államvédelmi szervek és karhatalmi alakulatok tisztjei adatainak felhasználásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása. Az emberi jogi bizottság a lelnöke jelezte, hogy a bizottság nem kíván előadót állítani. A tárgyalás múltkor úgy maradt félbe, hogy egy vezérszónok még nem kapott szót, illetve nem kért szót akkor. Most megadom a szót Kovács Jenőnek, a Magyar Szocialista Párt vezérszónokának. Felszó laló: Kovács Jenő az MSZP képviselőcsoport nevében KOVÁCS JENŐ (MSZP) Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Hány rezsimben lehet rendőrfőnök Fouché? Hány kormánynak lehet minisztere Talleyrand? Örök kérdés, nehéz a válasz. Meglehet, hogy a végszám szerencse, erős gyomor és csipetnyi képesség dolga. Ki tudja? A Kormány sem találhatta meg a választ. Ezért aztán ugyan tárgyszerűen, ám meglehetősen kényszeredetten terjesztette elő javaslatát.Meg tudjuk érteni. A beterjesztés óta eltelt időszak igazolta félelmeit. A vit a időpontja – figyelembe véve a KözépEurópában kialakult, nem egy országban polgárháborús helyzetet, s a magyar nemzetbiztonsági szervekre nehezedő nyomást – a lehető legkevésbé alkalmas arra, hogy a titkos szolgálati tevékenységet behatóan, a nagy nyilvá nosság előtt tisztességesen megvitassuk. Ráadásul ez a vita elkerülhetetlenül reflektorfénybe állítja a Kormány közel kétéves teljesítményét ezen a területen, és talán még ennek sem jött el az ideje. A déli határokon tartósuló fenyegetés és a keleti határo kon kialakult biztonsági vákuum közepette elindulhat a politikusokat és a titkos szolgálatokat érintő nagy felfedezések és nagy leleplezések láncolata, és a nemzetbiztonsági szolgálatok – amelyek éppen hogy csak kezdenek újjáépülni – újra hosszú időre megh asonlanak. Megértjük a Kormány kényszeredettségét és zavarát, hiszen vele együtt mi is tudjuk: a napirenden szereplő, egyébként valóban rendezésre váró, megoldandó kérdések nemcsak etikai és politikai, hanem a törvényi szempontok szerint is meglehetősen in gatagok. Nincs korszerű, az emberi jogi normákkal összhangban álló adatvédelmi törvény, amely egyebek közt az állampolgárokra vonatkozó adatokhoz való hozzáférést és az adatok nyilvánosságra hozatalának szabályait tartalmazza. Nincsen rendőrségi törvény, n incsen nemzetbiztonsági törvény, nincsen törvény a nemzetbiztonsági kockázatról és az állami szolgálatban való alkalmazhatóság szabályairól. A titkos szolgálatok működését pedig változatlanul az előző kormány átmenetinek szánt rendelkezései szabályozzák. K i a felelős azért, hogy ezek sürgős tárgyalása helyett az előttünk fekvő javaslatról vitázunk? Azt hiszem, mindannyian. Elsősorban a Kormány, amely parlamenti többségére támaszkodva értelmes és az ország biztonságát szolgáló irányt szabhatott volna az esem ényeknek. De felelősség terheli az ellenzéket is, mert egyik részében ahhoz nem volt meg a politikai bátorság, hogy abbahagyja elvesztett választási kampányát, másik részében pedig ahhoz, hogy a várható felhördüléssel szembeszegülve kimondja: ebben a formá ban ennek a kérdésnek a megvitatása semmilyen értelmes magyar érdeket nem szolgál. Nem jó, hogy a Kormány a könnyebbik utat választotta. A feladat lehetetlenségének és a kockázatnak biztos tudatában végül ismét engedett a szélsőségeknek, és meghátrált. Elé nk terjesztett egy törvényjavaslatot, amely a deklarált szerzői szándék szerint egyidejűleg három célt igyekszik megvalósítani. Először: felderíteni az igazságot; másodszor: növelni a politikai stabilitást; harmadszor: megerősíteni a nemzetbiztonságot. Nos , nekünk úgy tűnik, hogy ami előttünk fekszik, az ezekhez a célokhoz sem különkülön, sem együttesen nem visz közelebb bennünket. Sajnos, a Kormány elmulasztotta bevallani: a nemzet biztonsági helyzetének megerősítésére tett erőfeszítés lényegében kizárja az igazán fontos tények feltárását, a teljes igazság felderítését, aminthogy az igazán lényeges tények feltárása, a nem kevéssé
