Országgyűlési napló - 1991. évi tavaszi ülésszak
1991. április 8. hétfő a tavaszi ülésszak 15. napja - A tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által 1949. június 8-a után az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról szóló törvényjavaslat részletes vitája - ELNÖK (Szabad György): - VITÁNYI IVÁN (MSZP)
945 Ez a bejelentés tulajdonképpen abba a sorba illeszkedik, ami a törvényjavaslatot ellenzők egyik véleményét tükrözi. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.) ELNÖK (Szabad György) : Köszönöm. Szólásra következik Vitányi Iván a Magyar Szocialista Párt részéről. Felszólaló: Vitányi Iván (MSZP) VITÁNYI IVÁN (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A Szocialista Párt nem jelentette ki ugyan, hogy nem kíván részt venni a részletes vitában, de valóban, nem kívánunk belebocsátkozni részletes kérdésekbe. Ezért arra kényszerülünk, hogy a szavazás előtt, összefoglalóan, még egys zer megismételjük álláspontunkat. A kárpótlási törvény döntéshez közeledik, és ezzel a jelen Országgyűlés története is egyik kritikus pontjához. Fontos és irányjelző része ez a javaslat és ez a döntés a privatizáció egyszeri és megismételhetetlen folyamatá nak. A döntés akármi is lesz, minden bizonnyal jelentősen befolyásolni fogja a gazdaság megújulásának egész folyamatát. A törvénytervezetekben, az ellenjavaslatokban és a vitában ugyanis szerfelett éles formában jelentkeznek azok az ellentmondások, amelyek más ügyek tárgyalásánál sokszor rejtve maradtak. Az ellentmondást az adja, hogy két, minden szempontból megalapozott, a maga logikája szerint tiszta igazság áll egymással szemben. Az egyik azt mondja, hogy mivel a tulajdon szent, és mivel ha akárki – még ha az állam is – megsértette, elégtételt kell szolgáltatni: a tulajdont vissza kell adni. Illetve ezen a nagy igazságon belül két részigazság is áll egymással szemben. Az egyik, amely a törvényjavaslatban konkrétan, ebben a formában nem szerepel, de szelle mében ott van, hogy a tulajdont változatlanul vissza kell adni, és csak akkor szabad ettől elállni, ha valami okból teljességgel lehetetlen. A másik kárpótlást kíván adni, ami szűkítést jelent, ugyanakkor egyben szélesítést is, mert lehetőség nyílik a kárp ótlásban részesülők körének kiterjesztésére. Szinte korlátlan lehetősége a kiterjesztésnek, mivel csaknem mindenki szenvedett valami kárt: a tulajdonos mint tulajdonos, a paraszt mint paraszt, a bérmunkás mint bérmunkás, a tisztviselő mint tisztviselő és a z értelmiségi mint értelmiségi. Az igazságnak ezzel a csokrával szemben egy másik, markáns igazság áll, amelyet a FIDESZnek volt erkölcsi bátorsága kimondani. Nem akarom megismételni érveiket – a magamét teszem hozzá. Az elutasító válaszban a kérdés jogi igazsága mellett megjelenik a történelmi igazság. A kérdés, amely túlnő a kárpótlási vitán, így hangzik: mikor és mennyire lehet visszaforgatni a történelmet? Különösen időszerű kérdés ez az olyan időszakban, mint a miénk, amikor egy megelőző korszak radik ális, ám elkövetői által forradalminak hitt változásai végképp zsákutcába vitték a gazdaságot. Mit kell ilyenkor tenni? Hátat kelle fordítani, és vissza kelle térni az elágazáshoz, ahol utat tévesztettünk, vagy úgy kell tekinteni, hogy megtörtént, ami me gtörtént, és feltöretlen úton, rögös és sokban ismeretlen talajon, de az adott helyről egyenesen előrehaladva, tehát mielőbbi erőteljes és következetes privatizációval, de reprivatizáció nélkül kell visszacsatlakozni a fejlődés útvonalához. Ha a történelme t faggatjuk, szofisztikált képet kapunk. A nagy, felforgató revolúciók utáni restaurációkban jöttek olyanok, akik valóban vissza akartak térni az elágazáshoz, és abban a hitben voltak, hogy meg is teszik. Később azonban rendre kiderült, hogy nem ugyanoda é rkeztek vissza. Politikailag még igen, de gazdaságilag ez jobbára lehetetlennek bizonyult. A francia forradalom, majd Napóleon bukása után polgárkirályság következett. Ha azt akarjuk mondani, hogy a történelem 1949 óta is úgy ment előre, mint az úthenger, nem mondanánk újat, mert a történelemnek mindig ez a szokása. Sokan úgy látják, hogy keresztül is ment rajtunk, ám ugyanakkor tovább is taszított, előre is lökött bennünket – ha nem is éppen az optimális módon. Változások sora következett be, amelyek átal akítottak embert, földet, gépet. A változások egy része olyan volt, amelyeknek bármilyen fejlődés keretében be kellett volna következniük. A '49es kisparaszti mezőgazdasági szerkezet például semmi körülmények között sem lett volna tartható. Nem térhetünk tehát vissza a '45ös, '47es vagy
