Országgyűlési napló - 1991. évi tavaszi ülésszak
1991. február 18. hétfő, a tavaszi ülésszak 5. napja - A tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által 1949. június 8-a után az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szűrös Mátyás): - CSÉPE BÉLA (KDNP)
304 Úgy vélem, hogy – minthogy általáno s vitáról van szó – alapelvekről beszélünk. A másik ilyen alapelv, amivel mindenkinek egyet kell értenie, hogy itt is a legfontosabb, hogy a magyar népnek legyen meg a mindennapi kenyere, lehetőleg minél hamarabb, nagyobb szelet kenyér jusson mindenkinek. Ezzel azt fejeztem ki, hogy elismerve a tulajdoni problémát, mégiscsak alá kell rendelni ezt a kérdést annak, hogy a termelés, a jövő biztosítva legyen. És valahol, valahol itt érzem a találkozást a Kisgazdaálláspont – akármennyire ellentmondásos, amit mo ndok – és a FIDESZálláspont között. Mert valahol ez a kettő is találkozik. Ugye a Kisgazdák sem arra gondolnak – én ezt föltételezem koalíciós barátainkról – , hogy úgy történjen meg a reprivatizáció, hogy megakadjon az élet és ne legyen termelés. Őnekik m eggyőződésük az, hogy ez az útja és módja annak, hogy az élet, a termő ág kibontakozzék (Közbekiáltás a Kisgazdapárt soraiból: így van – taps középen.) A FIDESZnek az aggodalma, amit pár perccel ezelőtt fel is olvastak, Orbán Viktor fejezte ki egyik lapun kban, úgy hangzik – és ezt ők morális indokkal állítják – , hogy amennyiben ez a kárpótlási törvény ilyen formában vagy kicsit változott formában életbe lép, akkor már a jelenlegi nemzedékekre, azaz az ifjú nemzedékekre és az utódokra olyan terhet rakunk, a mibe bele fognak roskadni. Nos, hol találkozik ez a kettő az én gondolataimban? Nyilván olyan terhet nem lehet rakni – és ennyiben igaza van a FIDESZnek elméletileg és elvileg – egy ifjúságra, egy élő nemzedékre, hogy beleroskadjon. Viszont ott találkozik ez a kettő, hogy ezt a problémát úgy kell megoldani, hogy az élet ne akadjon meg – és itt üdvözölném a mellettem ülő Szűcs M. Sándor barátom szavait – , tehát azok a földek, amelyek majd visszakerülnek, mindenképpen termeljenek, és akkor biztos, hogy nem f og beválni a FIDESZnek ez az aggálya. Továbbfolytatva így az alapelvszerű gondolataimat, engedjék meg, hogy kitérjek még arra, hogy alapelvként kell, azt hiszem, mindenkinek elfogadni, hogy teljes kárpótlás nem lehetséges. Én nagyon sokszor gondolok a mun kásosztályra. Itt már elhangzott, hogy tulajdonképpen őket és minden magyar állampolgárt olyan komoly sérelem érte, hogy egyszerűen 40 évig nem tudtak, nem úgy vagyonosodni, hogy a szónak rossz értelmében, hanem a jó értelmében, hogy a nemzetnek egy komoly abb gazdasági alapja lehessen, tehát ettől meg volt fosztva az egész ország. Tehát tulajdonképpen a munkásosztály sérelméről sem szabad elfeledkezni. Ezért én annak a felfogásnak vagyok a híve, hogy semmiképpen nem lehet szó teljes mértékű reprivatizációró l. Ugyanakkor azonban a jogos igények elismerése is szükséges, és ebből következően az a gondolatom – ami az eddigiekre épül – , hogy a tulajdonviszonyoknak a minél hamarabbi rendezése után, a jogos igények elismerése mellett, a kárpótlást időben el kell to lni, és amennyit az ország jelenlegi teherbíró képessége elbír, ebben a törvényben nyilvánvalóan csak annyit lehet meghirdetni. De már ez az Országgyűlés jelentse ki azt, hogy ez a téma – ha szabad így modani – még nincs lezárva, tehát a jövő felé nyitotta n kell hagyni, és a jövő fejlődésétől függően lépcsőzetesen megvalósítani a kárpótlást. De ugyanakkor ez a tulajdoni rendezés pedig múlhatatlanul szükséges. Olyan múlhatatlanul, hogy a viták elhúzódása miatt szinte aggódom, hogy olyan sokára lesz megalkotv a ez a törvény, hogy bizonyos fokig az előttem fölvázolt célok rovására is mehet. Én tehát az előttünk fekvő törvényjavaslatot alkalmasnak tartom arra, hogy ebből egy jó törvény szülessen, de ennek az a módja, hogy a reprivatizációs elemeket a lehetőségek mértékéig fejlesszük, ameddig optimálisan lehetséges. Ilyen gondolataim a következők, tehát a reprivatizációs irányban való továbbfejlesztésben: a földet – de én hozzátenném az egyéb vagyontárgyakat is – lehetőleg minél teljesebb körben 100%os mértékben v issza kell juttatni a tulajdonosoknak, de csak olyan feltétel mellett, hogyha meg is művelik, illetőleg használják rendeltetésszerűen. Tehát meg kell keresni azt a szűk kört – de nyilvánvalóan kell szabni egy fölső határt – , amelyben ez mégis lehetséges. A felső határ emelésének vagyok a híve, a törvényjavaslatban szereplő 5 milliós határ emelésének, a degressziós kulcsok javításának. Továbbá szeretnék egy problémát a Parlament elé tárni, amivel nap mint nap
