Országgyűlési napló - 1991. évi tavaszi ülésszak
1991. február 18. hétfő, a tavaszi ülésszak 5. napja - A tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által 1949. június 8-a után az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - VASTAGH PÁL, DR. (MSZP)
283 Tisztelt Országgyűlés! Folytatj uk a tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által 1949. június 8a után az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról szóló törvényjavaslat általános vitáját. Elnöki teendők ellátásában dr. Horváth József és Trombitás Zol tán jegyzőtársak lesznek a segítségemre. A következő felszólalónk dr. Vastagh Pál, a Magyar Szocialista Párt képviselője. Átadom a szót. Felszólaló: Dr. Vastagh Pál (MSZP) VASTAGH PÁL, DR. (MSZP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtá rsaim! Nem a legszerencsésebb pozíció szünet után első hozzászólónak lenni, úgyhogy lassabb tempót próbálok kialakítani, hogy az érdeklődők esetleg még beérjenek a terembe, ha vannak. Nyomon követve a négy nap vitáját, az eddig elhangzottakat, úgy tűnik a számomra, hogy a törvényjavaslat megítélésében a kialakított álláspontok rendkívül messze vannak egymástól, nem rajzolódik ki az esélye annak, hogy a törvényhozás ebben a nagy fontosságú kérdésben konszenzusra jusson. Pedig nagy szükség lenne konszenzusra, politikai egyetértésre, nagy szükség lenne arra, hogy az Országgyűlés politikailag bölcsen döntsön ebben a kérdésben, figyelembe véve azokat a racionalitásokat, azokat az ésszerű korlátokat, amelyek között az egész kárpótlás ügye és dolga felvethető. Mi e bből a pozícióból mondjuk el véleményünket, és mondtuk el véleményünket a vita eddigi menetében. A történelemben nagyon gyakran és nagyon durván beleavatkoztak a tulajdoni viszonyokba. Gondoljunk a XV – XVI. századi Angliára, amely történelmének ebben a szak aszában igen drasztikus módon számolta fel a korábbi tulajdonviszonyokat. Közelmúltunk történelmében is hasonló példákkal találkozhatunk. A vita első szakaszában a Szocialista Párt képviselője elmondta, hogy mi ezt az ésszerűtlen, irracionális, hatásaiban antihumánus beavatkozást, az államosítások túlhajtását elítéljük. Elítéljük és nem értünk vele egyet, ugyanakkor más a viszonyunk azokhoz az intézkedésekhez, amelyek 1945ben, 1946ban az ország modernizációjához járultak hozzá, ahhoz járultak hozzá, hogy Magyarországon megszűnjön a nagybirtokrendszer, hogy Magyarországon a feudálkapitalista függések szűnjenek meg és iktatódjanak ki. Ezekhez az intézkedésekhez természetesen más a viszonyunk. Természetszerű, hogy erkölcsileg teljes egészében azonosulunk azok kal az igényekkel, amelyek az igazságtételt szorgalmazzák. Milyen dilemmát kell feloldani? Elsősorban azt, hogy a mérleg serpenyőjébe belehelyezve a tényeket, és hangsúlyozom, a reális lehetőségeinket, azt kell számba venni, hogy az igények kielégítésének forrása és alapja szigorúan körülhatárolt és meghatározott. Az állami tulajdonnak meghatározott köréről lehet csupán szó. Az állami vagyonnak az az alapvető rendeltetése, hogy az ebből származó bevételekkel a belső államadósság csökkenthető. Ez jelenti for rását a beruházásoknak, és ez jelenti forrását a későbbiekben az életszínvonal növelésének is. Amennyiben ez a forrás radikálisan csökken, úgy az esélyek is csökkennek arra, hogy akár a beruházások, akár az életszínvonal javítása tekintetében kedvező folya matok induljanak el ebben az országban. A privatizációnak nem egyszerűen az a célja, hogy egy új tulajdonosi szerkezet jöjjön létre ebben a hazában, hanem elsősorban többlettőke bevonását kell, hogy eredményezze, biztosítania kell a privatizációnak az önko rmányzatok és a társadalombiztosítási ellátás működőképes vagyoni alapokkal történő biztosítását. Ez tehát a mérleg egyik serpenyője. Hozzá kell tenni, hogy ez a Parlament döntött az önkormányzati törvényben az önkormányzati tulajdon megteremtéséről, ez a Parlament szorgalmazza a társadalombiztosítási tulajdon megteremtését. Mindezeket tehát nem lehet figyelmen kívül hagynunk. Azt kell mérlegelni, hogy vajon az erkölcsileg indokolható jóvátétel és a reális lehetőségek között milyen viszony alakítható ki, és mindez mit jelent az ország jövője szempontjából. Ebben van szükség racionalitásra és politikai bölcsességre. Ez teremtheti meg a döntés mögötti konszenzust.
