Országgyűlési napló - 1991. évi tavaszi ülésszak
1991. június 5. szerda, a tavaszi ülésszak 34. napja - A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP):
2032 Mivel pedig az ipari társadalom korában mindkét áramlat vészes hajlamot mutatott önnön ideáinak erőszakos, végletes megvalósítására, ellensúlyozásukra megjelent a múlt század elején a modern politikai konzervativizmus. A liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus tehát nem más, mint a polgárosult keresztény Európa perlekedő, egymást fojtogató, de egymástól elválaszthatatlan politikai szentháromsága. Ezen nem változtat a szocializmus csúfos és b űnös keleteurópai kalandja sem. Amikor tehát itt és most az egyházak szerepéről, tulajdonáról van szó, mindenről és mindannyiunkról van szó. Elsősorban talán arról, amit Stewart Neil úgy fogalmazott meg, hogy az igazság egyenlőtlenül oszlik meg a különböz ő tanok között. Nemcsak a demokrácia lehetetlen a nézetek sokféleségének és szabadságának intézményes biztosítéka nélkül, hanem a modernizáció is. Ahhoz, hogy megragadjuk a jövőt, meg kell értenünk a múltat. Nem elég egyetlen sötét zárójelbe tenni, kisöpör ni a közelmúltat, nem elég elfelejteni, vagy éppen szivárványos, tömjénfüstös ködbe öltöztetni a régebbit. Mi az a múlt tehát, amit le kell küzdeni? Mi az a kövület, amit el kell takarítani, mit kell kiásni a romok és a hamu alól, mi szorul rehabilitálásra , mi szülessen újjá? Egy közelmúltját vesztett, jelenében gyötrődő, jövőjében bizonytalan nép ugyan hol találhatná meg máshol önmagát, mint a múlt múltjában, az elveszett, az elhazudott, a megcsúfolt hagyományokban. A kérdés azonban az, hogy megmerítkezve a múltban, elindul a jövő felé, vagy nosztalgiázva, revansvágytól hajtva beleragad. Mint ahogy az programunkban is olvasható, mi a bukott rendszert semmilyen értelemben nem tekintjük szocializmusnak. Körülbelül annyi köze volt a szocializmushoz, mint az in kvizíciónak hajdanán a kereszténységhez. A közelmúlt vonatkozásában mi sem beszélünk tehát semmiféle szerves fejlődésről. Amikor tehát óvunk a '48 előtti egyházi pozíciók visszaállításának veszélyétől, nem az államszocializmus úgynevezett értékeit védelmez zük. Ugyanakkor engedtessék meg nekünk, hogy ugyanolyan hévvel küzdjünk a demokratikus szocializmus európai értékeinek rehabilitálásáért, mint keresztény polgártársaink a maguk igazságáért. Hogyan viszonyulunk tehát a közelmúlt főbb állomásaihoz? Először. Az 1948as XXXIIIas törvény egyszerre jelentette a polgárosodás és a szekularizáció évszázados folyamatának befejezését és lefejezését. Azért is hihettek igazságában oly sokan, mert látszólag végigvitte az állam és az egyház szétválasztásának, a feudalisz tikus vonások felszámolásának reformkori álmát. A szétválasztás megtörtént ugyan, de az egyik felet – FIDESZesen szólván – mindjárt agyagba is döngölték. Nem a polgárosodásért szekularizáltak tehát, hanem egy ateista állam uralmának megteremtéséért. Az ál lamegyház után következett az állampártegyház világa. Másodszor. Az államszocializmus első tíz éve valóban szőnyegbombázást jelentett a társadalom és benne az egyházak, a hívő emberek számára. A bolsevik típusú ortodox ateizmus a múlt sötét maradványának tekintette nemcsak az egyházat, hanem a vallásos meggyőződést is üldözte, gúny tárgyává tette. Talán csak idő hiányában nem jutott el a templomok bezárásáig, az ateista állam albán típusú tragikus történelmi paródiájáig. Vagdosta az ágakat, ásta a gyökerek et, de végül is a fát nem tudta kidönteni. Ezután következett el a paternalista feudálszocializmus három évtizede. Eltűrték a vallást a magánélet részeként, korlátok között, de újraéledhetett a tradicionális hitélet. Ha nem is mindig egészséges ágakat hajt va, ha foltos levelekkel is, ám a megnyesett fa kizöldült. Lelkük mélyén a káderek egy része továbbra is úgy gondolta, hogy a vallás a nép ópiuma. Méltánylandó önmegtartóztatással azonban nem akarta a párthatározatban eldönteni Isten létezésének örök dilem máját. Marx hírhedt főmondatát azonban nem merte tovább olvasni. Ott ugyanis az áll, hogy a vallás a szívtelen világ lelke. Ezt a főmondatot nem emészthette meg, hiszen akkor önnön ellentmondásával,
