Országgyűlési napló - 1991. évi tavaszi ülésszak
1991. május 29. szerda, a tavaszi ülésszak 31. napja - A világkiállítás Budapesten, 1996-ban történő megrendezéséről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Dornbach Alajos): - JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
1914 Az is nyilvánvaló, hogy ezek kívánnak megtervezett, összehangolt projekteket is, nem egyszerűen csak ilyen irán yba való lépéseket. Csak arra vigyázzunk, hogyha az összes vágyat egyetlen nagy üzleti tervbe rakjuk bele, amely ráadásul földrajzilag és időben is kiélezetten egy kritikus pontjára megy az időnek és térnek, akkor ennek a hatása nem nagyobb lesz, hanem kis ebb, mintha ezek a projektek külön úton futnak, erre is, arra is futnak a maguk útján és mindentől el vannak lendítve. Tőkevonzó képessége is kisebb lesz, bármilyen furcsa, éppen az időbeli korlátoltsága miatt, a felfutás és a lerántás miatt, legfőképpen p edig a gazdasági szétsugárzó hatása lesz kisebb rengeteg olyan részlet miatt, ami a térbeli és főképpen a szociális koncentráltságából következik. Egy hirtelen végrehajtott nagy program, amelyik ráadásul hitelből történik, még akkor is hitelből, ha koncess ziónak nevezzük ezt a hitelt, vagy ingatlanok átmeneti átrendezésének nevezzük ezt a hitelt, az mindenképpen egy olyan csoport számára viszi el az üzletet, amelyik ott elég akcióképes, hogy magához vonzza a tőkét és hogy kellően nagyvonalú terveket tudjon figyelembe venni, nagyvonalú tervek mellett tudjon elindulni. Félreértés ne essék, én egyáltalán nem irigylem ezektől a csoportoktól az üzleti sikert. Egyáltalán nem; csak azoktól az illúzióktól óvok, hogy ez olyan széles üzleti köröket tud bekapcsolni mag ába egy ilyen hirtelen koncentrált programba, mint ahogy szoktak mellette mondani. A magam részéről azt gondolom, hogy gondolkodnunk teljesen fordítva kell a dologról, amiből persze egyáltalán nem az következik, hogy most el kell fogadnunk vagy el kell vet nünk a világkiállítást. Semmi ilyen nem következik ebből, egyszerűen be kell látnunk, hogy a világkiállítás egy üzleti buli, lehetséges üzleti bulik halmazában, amit vagy érdemes megcsinálni vagy nem, aki akarja, csinálja, aki nem akarja, ne csinálja. Mi ú gy csináljuk meg a magunk programját, hogy lehessen elkülönített kockázatú részcsomagként kezelni a sok egyéb program között ezt, és aki vállalja a kockázatot, szálljon bele. Amit nekünk csinálni kell, az igenis az idegenforgalomhoz, a térbeli struktúrák á talakításához és a város délre tolásához tartozó legfontosabb súlyponti lépések kidolgozása és meghirdetése, ebbe tőkebevonás és vállalkozásélénkítés; ebben a csomagban egészben adódik olyan, ami mellékesen még világkiállításnak is nevezhető, ám tegyék, de azt elmebaj csinálni, hogy kitalálunk egy világkiállítást, és minden vágyunkat abba tömjük bele. Az előttem szóló Pap András képviselőtársam nagyon szimpatikusan elmondotta azokat az aggályokat, amik egy nem pestiben meglehetnek, akkor hogyha ennyire Pest re koncentrálva, ennyire hiszterifikálva építjük fel egy koncentrált beruházási program mellé a következő éveinket és elmondta, hogy ő ennek ellenére el tudja fogadni, de elvárja ennek érdekében, hogy tiszta legyen a gyorsvonat, és széles legyen az út, és mindezeket elvárja ennek fejében. Mihelyt a dolog így fogalmazódik és teljesen joggal fogalmazódik így, hogy ám legyen egy nagy budapesti program, de akkor elvárjuk annak fejében, akkor kiderül, hogy aki itt kellemetlenkedik, és aki itt a nehézségeket táma sztja, nem az, aki nemet mond a világkiállításra, hanem az, aki igent, mert az fokozza addig az árát, amíg az ára kétszer olyan naggyá válik. Ráadásul igaza is van, amikor addig fokozza az árát, nem akar kimaradni a jóból, csakhogy ettől válik a dolog egyr e képtelenebbé, egyre abszurdabbá. Számomra legkomikusabb az a XI. kerületi önkormányzati határozat volt, amely azt mondta, hogy az önkormányzat támogatja – akkor még volt Budapest – Bécs – tehát az 1995ben a Béccsel együtt megrendezendő világkiállítás gond olatát, támogatja azt is, hogy az DélBudán és Csepelen legyen, érthetően, hiszen az ő terében van, ez volt az első pont, még ennél keményebben és lelkesebben is, mint ahogy én most mondtam. A második pont pedig az, hogy: de zabunkat nem. Tehát arra, hogy az ingatlanaival ő maga rendelkezzen a maga kerületi koncepciói szerint, arra továbbra is igényt tart. Ezt kell látni, hogy az igenlők között sokkal több a nemet mondó, mint a nemet mondók között az igenlő, bármilyen furcsán hangzik is ez. (Derültség és ta ps a jobb oldalon.) Hiszen akkor, ha az igenbe belerakjuk az összes álmunkat, belerakjuk az összes álmunkat amit az országgal kapcsolatban elképzeltünk, és mindezeket az álmainkat ki akarjuk feszíteni 1995re vagy †96ra, mint megcsinálandóra, akkor egy őr ültségbe kergetjük bele magunkat, és nem arról van itt
