Országgyűlési napló - 1991. évi tavaszi ülésszak
1991. április 16. kedd, a tavaszi ülésszak 18. napja - A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos kormányzati feladatokról szóló országgyűlési határozati javaslat megtárgyalása - ELNÖK (Szabad György): - BECKER PÁL, DR. a költségvetési, adó- és pénzügyi bizottság alelnöke: - ELNÖK (Szabad György): - PAP JÁNOS, DR. (FIDESZ)
1094 építeni. Ez az a pont, ahol a tisztelt Ház segítségét kérem, végre merjük kimondani, hogy az erőmű nem kell az országnak, nem kell katasztrófát a nyakunkba venni. Ha viszont az Országgyűlés a rendelkezésre á lló szakértői anyagok alapján úgy dönt, hogy mégis szükség van a vízlépcsőre – ami megjegyzem, nagyon hibás döntés lenne – , véleményünk szerint akkor tegyünk meg mindent ez irányban, de a felesleges időhúzásnak legyen végre vége. A következő probléma, ahol a Kormány helytelen döntését látom, az az OVIBER és az OKVszerződés felbontása. Először is véleményem szerint a 2,65 milliárd schillinggel túlfizetést hajtottunk végre. Konkrét számítások nélkül logikai után kívánom ezt a kérdést a továbbiakban megközelí teni. Megjegyzem, a Kormány is ilyen logikai közelítéses módszert alkalmazott, hogy eze a helyes, az egy más kérdés. Miért nem teljesen tiszta ez a megállapodás? A bizottság egyik MDFes tagja többször érdeklődött az erőmű készültségéről. Erre egyszer sem kaptunk kielégítő választ, ez pedig alapvető az egyezségi alkudozásnál. Többszöri rákérdezés után azt az ígéretet kaptuk, hogy a konkrét egyezség előtt a bizottságot tájékoztathatják mint a társadalmi ellenőrzőbizottsági funkciót is ellátó szervezetet. Ez sajnos csak utólag történt meg, miután az egyezség készítői tudomást szereztek a bizottság felháborodásáról. Erről a rendkívüli ülésszak jegyzőkönyve tanúskodik, bárki megtekintheti. Itt hangzott el, hogy közelítéses módszert választottak, ami nekünk talá n ezért is nagyon kedvező, mert per esetén rosszabbul jártunk volna. Itt van a nagy probléma, a perrel. A kérdés ugyanis az, hogy ki félt jobban ettől a pertől. Mi, vagy az osztrákok? Ők ugyanis 4,1 milliárd schillinges kártérítést követeltek tőlünk, és el fogadták végül is a 2,65 milliárdot, míg mi 2,8 milliárdról indultunk. Az ajánlat komolyságát megkérdőjelezi, hogyha a 4,1 milliárd valós érték, akkor az osztrák fővállalkozó a 4,1 milliárd és a 2,65 milliárd különbözetét hogy magyarázta, illetve fizette m eg a dolgozóinak. Miért engedte el a 1,45 milliárd schillinget, azt a bíróság úgyis megítélte volna neki, ha perre kerül a sor, hiszen mi is elismertük, hogy őrájuk lenne kedvezőbb a tárgyalás. Megítélésem szerint nekünk kellett volna kapni az alkalmon, ha vannak konkrét számításaink. Akkor tudjuk, mennyit ér az elvégzett munka, és az tényleg 4,1 milliárd schillinge, mert akkor még nekünk is megéri, hogy 1,45 milliárddal kevesebbet kell fizetni. Hogy miért így cselekedtünk, és tettük azt, amit tettünk, ali gha lehet megérteni, a hónapokig tartó időhúzást még úgysem. Kétségemet és félelmemet tovább táplálja az a tény, miszerint a Környezetvédelmi Minisztériumban már július elején – itt van előttem a dokumentum – reálisnak látták a 2,8 milliárd schillinget. Ha ez igaz, akkor miért kellett néhány hónapig húzni az időt, azt a látszatot kelteni, mintha ténylegesen húznánk az időt, mint tudjuk, ténylegesen is húztuk az időt. Itt két dolog merülhet fel: a miniszter úr állásfoglalása helyes és megalapozott volt, de t ovább akarta srófolni lefelé az összeget, ami kevésbé valószínű. Mint látjuk, ez nem is sikerült, mert mégiscsak perrel fenyegettek bennünket az osztrákok. A második variáció, és ez a legvalószínűbb: hogy ebből már végké pp nem engedtek az osztrákok, zárójelben megjegyezve: ennyi munkát sem végeztek el szakértői vélemények szerint. Azért húzták az időt, hogy a közvélemény támogatását megszerezze a Kormány, egy esetlegesen elvesztett tárgyalás esetén még a perköltség is növ eli ezt az összeget. Gondolom, hogy a per nem minket sújtott volna. Nyilvánvaló, ha az OKV engedni tudott 1,45 milliárdot, akkor valószínűleg a per ránk nézve nem lett volna hátrányos. Egy következő dolgot is szeretnék megemlíteni, mint egy lényeges eltéré st a bizottság korábbi véleményétől. Azt gondolom, hogy nem helyesen álltunk hozzá a szlovák rendezéshez. Véleményem szerint már június – júliusban a tárgyalásokat be kellett volna fejezni, hisz elég információ és tanulmány állt rendelkezésünkre. Augusztus e lejétől már meghatározott lépéseket tehettünk volna annak függvényében, hogy sikerülte megegyezni a szlovák partnerrel vagy sem. A jelenlegi tárgyalások nem támasztják alá a megegyezést. Ezért jutottunk oda, hogy a másik oldalon a legvadabb elképzelést is nyíltan hirdetik, ez az úgynevezet C változatnak emlegetett megoldás,
