Országgyűlési napló - 1990. évi téli rendkívüli ülésszak
1991. január 21. hétfő, a téli rendkívüli ülésszak 12. napja - A foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Dornbach Alajos): - GREZSA FERENC, DR. (MDF)
719 Erre vonatkozó utalás már a szociális bizottság ülésén is elhangzott Laborczy képviselőtársam részéről, és a munkanélküliség problémájának lélektani vonatkozásaira az imént Frajna Imre képviselőtársam is utalt. Ezzel kapcsolatban szeretnék én is néhány go ndolatot, számomra nagyon fontosnak tűnő elvet hangsúlyozni. Meggyőződésem, hogy a munkanélküliség problematikáját nem lehet azonosítani az állástalanság problémájával. Lényegesen többről van szó. Az állástalanság nyilvánvalóan része a jelenségnek, de a ké t kategória nem azonosítható. Számos lélektani és szociológiai körülmény módosítja, alterálja ezt a helyzetet. Ennek megfelelően a munkanélküliség kezelése, s ha úgy tetszik, a munkanélküliekkel való foglalkozás egy komplex megközelítést igényel. Az előttü nk fekvő törvényjavaslat – némi malíciával megállapíthatjuk, hogy olyan helyzetben van az ország, hogy az eddigi, talán legegységesebb törvényjavaslatot éppen egy ilyen problémakörről kell hoznia – elsősorban, véleményem szerint a munkanélküliség kezelésén ek technológiai oldalával foglalkozik. Szeretnék arra utalni, hogy a szélsőséges individualizmus és a szélsőséges kollektivizmus csődjét tapasztalva a lélektan és a szociológia körülbelül a 40es és az 50es évektől kezdődően fokozatosan vizsgálódási köréb e vonta az egyén és az intézmény, általában az egyén és az állam kölcsönhatását, kapcsolatát, és ebben a tekintetben felhívta a figyelmet arra, hogy mindenfajta intézményes munkában rendkívüli a veszélye az intézményhez forduló, a hivatalhoz forduló ügyfel ek, kliensek és az intézmény, az intézményben dolgozók közötti elidegenedésnek, a személytelen kapcsolatok kialakulásának. Azt hiszem, aligha lehet közülünk valaki, akinek nem volt ebben a vonatkozásban személyes tapasztalata, különös tekintettel arra, hog y az elmúlt évtizedekben olyan típusú intézményekben és intézményekkel kapcsolatban éltük az életünket, amelyekben az elidegenedettség és a személytelenség már az intézmény jellege és szerkezete miatt is különösképpen megfigyelhető volt. Én magam is hadd o sszam meg Önökkel egy hódmezővásárhelyi személyes élményemet. Közel egy éve jártam az akkori városi tanácson, ahol egy különleges módszerét találták ki a hivatalnok és az ügyfél találkozásának, nevezetesen piros és zöld lámpák felvillanásától függött, hogy a tanácsházra bemenő polgár találkozhate az ajtó mögött ülő hivatalnokkal. Ez a kép nagyon szemléletes – azt hiszem – az uralkodó viszonyokra. Ezek a vizsgálatok, amelyekre én utaltam az előbb a lélektan és a szociológia részéről, felhívták a figyelmet a z elidegenedettségre, és egy alternatívát is kínáltak, amelyet humán szolgáltatásnak, illetve a humán szolgáltatásokban megvalósuló ügyfél – hivatal kapcsolat tekintetében személyi központú megközelítésnek nevezhetünk. A személyi központú megközelítés lényeg e, hogy egy ilyen intézményben dolgozó számára munkaeszköze saját személyisége, valamint a hozzá forduló kliens is úgymond "a munka tárgya", ugyancsak személyiség. Nemcsak ezek az általános megfontolások hangoztatják velem azt, hogy ezt az intézményrendsze rt humán szolgáltatásként kellene majd működtetni, hanem egy másik, sajátosabb meggondolás is, nevezetesen az – és ez a témához már jobban közelít – , hogy nem kell egy őstehetség ahhoz, hogy megpróbáljuk felbecsülni, hogy mely társadalmi csoportokból fog k ikerülni a munkanélküliek széles tábora. Nyilvánvaló, hogy eleve a sérülékenyebbek válnak először munkanélküliekké; azok az emberek, akik még a teljes foglalkoztatottság idején is a társadalmi beilleszkedés kisebbnagyobb zavarával küzdöttek, a csökkent te ljesítőképességűek, és így tovább. Nyilvánvaló, hogy elsősorban ők fogják alkotni a munkanélküliek táborát, legalábbis ebben a csoportban túl reprezentáltak lesznek. Egyrészt ilyen kölcsönhatás érvényesül, másrészt pedig maga a munkanélküliség létállapota az, ami a különböző beilleszkedési zavarok előfordulását stimulálja. Ez a sajátos körülmény is felhívja tehát a figyelmet arra, hogy ne egy bürokratikus hivatalt építsünk fel, hanem egy humán szolgáltatásként működni képes intézményt. Mi lehet a garanciája annak, hogy egy ilyen intézményrendszer felállhat? A garancia az lehet, hogy azok a készségek, amelyek egy hivatalt humán szolgáltatásként működő intézményként tudnak
