Országgyűlési napló - 1990. évi őszi ülésszak
1990. december 4. kedd, az őszi ülésszak 22. napja - A vállalkozási nyereségadóról és az állami vagyon utáni részesedésről szóló törvényjavaslat, illetve az általános forgalmi adóról szóló 1989. évi XL. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, illetve a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló törvény... - ELNÖK (Szabad György): - BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
1275 sok mindent lehet mondani. Ha most a konkrét 1991es törvényeket és előirányzatokat tekintik, akkor mit látnak? Akkor azt látják, hogy durván növeke dik a személyi jövedelemadó részesedése, durván növekedik a fogyasztási adó és a helyi adók részesedése a teljes adóbevételi struktúrában. Ezzel szemben céljainkkal ellentétben csökken az általános forgalmi adó, csökken a vállalkozási nyereségadó és az áll ami vállalatok utáni részesedés a teljes adóstruktúrában. Azt gondolom, ez is figyelmeztető. Ha most ezt az adóterhelést és adóstruktúrát más oldalról vizsgáljuk, hogy vajon az adótörvények módosítása a jövedelemelosztásban milyen hatásokat gyakorol, akkor még megdöbbentőbb lesz – tisztelt Ház – a kép. És azt gondolom, itt nem egyszerűen abból kell kiindulnunk, hogy az adóknak az az alapfunkciója, hogy bevételeket biztosítsanak az állami kiadásokhoz. Igen, ez a perdöntő és első funkciója. De hatásai közül n em szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a jövedelemelosztásban milyen terheket közvetít a jövedelemtulajdonosok felé. A Kormány számai alapján beszélek. A Kormány naplószámai szerint a pénzbeni jövedelmek 260 milliárd forinttal fognak nőni a jövő esztendőbe n. Ebből 80 milliárdot elvisz a társadalombiztosítás, 20 milliárdot elvisz a családi pótlék, marad 160 milliárd. A 160 milliárd nominális pénzbeni jövedelmeket durván 40 százalékos infláció 60 milliárddal csökkenti, marad 100 milliárd. Mi van a másik oldal on? 53 milliárddal nő a személyi jövedelemadó, 43 milliárddal nő a fogyasztási adó, ez 100 milliárd, 20 milliárddal növekednek a helyi adók a tervek szerint, ez 120 milliárd, és 15 milliárddal nő az általános forgalmi adó, ez 135 milliárd. Ennek a 135 mill iárdos adótömegtöbbletnek a 90 százalékát a végső fogyasztás keretében a lakosság fizeti meg. Egy kisebbik hányadát a végső fogyasztásban a közületi szerv. Azt kell tehát mondanom – tisztelt Ház – , hogy valójában a jövedelemelosztásban a gazdasági krízis összes terhét – és ez kőkemény ítélet – azzal a lakossággal akarjuk megfizettetni, amely tulajdonképpen eddig is teherviselője volt ennek a gazdasági krízisnek. És nem igaz az, hogy egyedül a lakosságot lehet terhelni. Persze, a végső jövedelemtulajdonoso k terhelésében valahol megjelenik a lakosság terhelése. De lehet terhelni a költségvetést, az állami kiadásokat, és lehet terhelni a vállalkozási szférát, amin belül változatlanul, noha csökkenő részarányban, az állami vállalatok jelentik a legjelentősebb ügyet. Ha nagyon leegyszerűsítem, akkor azt kell – tisztelt Ház – mondanom, hogy a legjobban a bérből és fizetésből élők terhei növekednek, szinten maradnak az állami vállalatok és szövetkezetek terhei, és javul – méghozzá ugrásszerűen – a nagy jövedelmű n agyvállalkozók pozíciója. Lehet egy ilyen politikát hirdetni, és lehet azt mondani, hogy ezt akarjuk. Csak tudni kell, hogy akkor ennek milyen szociális következményei vannak. Azt gondolom, nem kell hangoztatnom a szocialista frakció álláspontját e tekintetben. Jövedelemelosztásról lévén szó, mi markánsan és egyértelműen a bérből és fizetésből élők és a kisvállalkozók érdekeit szeretnénk képviselni, nem tagadva a nagy jövedelmű nagyvállalkozók húzószerepét, preferálásának szükségességét, de nem az első két réteg terhére és az előzőek javára. Ha más oldalról közelítünk – tisztelt Ház – , akkor azt kell mondanunk, hogy az egyébként kétségkívül elkerülhetetlen fogyasztás- és reálbércsökkenésnek igazán két eszközét veti be a Kormány 1991ben. Az egyik az infláció, a másik pedig a személyi jövedelemadó centralizációjának növelése. Miután igazán nem működik még az a monetáris rendszer, amely keresleti oldalról képes korlátozni a kiáraml ó jövedelmeket, és nem működik még az az érdekegyeztetési mechanizmus, amely alacsonyabb szinten képes megteremteni az árak és a bérek növekedési dinamikája mellett a szükséges egyensúlyt, marad ez a két eszköz: tehát az ár- és a jövedelemcentralizáció növ ekedése révén az adó növelése. Önmagában véve talán még ez is természetesnek lenne tekinthető, ha megint nem kellene szembenézni egy durva elosztásbeli problémával. Ez pedig a személyijövedelemadócentralizáció növekedésének az ügye, ahol nyilvánvaló, hogy a megragadható
