Országgyűlési napló - 1990. évi nyári rendkívüli ülésszak
1990. július 11. szerda a nyári rendkívüli ülésszak 10. napja - Az 1990. évi pénzügyi egyensúly javítására szolgáló javaslatok általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szűrös Mátyás): - BALOGH GÁBOR (KDNP)
553 költségvetési törvény módosításával is bármikor, de minél hamarabb nyúljunk hozzá ehhez; mert a családi pótlékot tartom a legkritikusabbnak, a jövőt is figyelembe véve. Azzal a kéréssel fordulok tehát a Kormányhoz – elfogadva a csomagtervet – , hogy ne feledkezzék el a szociális kérdésekről, tegye meg a vállalkozás élénkítéséhez szükséges intézkedéseket. Ha ez bekövet kezik; befejező gondolatként még egyszer ki szeretném fejezni bizalmamat a jövőbeni és a jelenlegi Kormányban. (Taps a jobboldalon.) ELNÖK (Szűrös Mátyás) : Köszönöm. Szólásra következik Balogh Gábor képviselő, KDNP. Megadom a szót. Felszólaló: Balogh Gábor (KDNP) BALOGH GÁBOR (KDNP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Négy észrevétellel szeretném kezdeni hozzászólásomat. Az egyik konkrétan arra vonatkozik, hogy külföldi szakértőink kiszámították, hogy a plenáris ülés minden egyes perce – ráfordítással, felkész üléssel együtt – 2000 nyugatnémet márkába kerül. Úgy gondolom, hogy ezt mindenkinek figyelembe kell vennie. Én is igyekszem nagyon rövid lenni. Ami az észrevételeket illeti, a pénzügyminiszter úr elmondta, hogy Magyarországon nincs lakáskérdés, ha nincs rá társadalmi szükséglet. Sokak egykori nagy tanítójától – nekem ugyan nem volt tanítóm – idéznék valamit. Ha nincs utazásra pénz, vagy nincs pénzem utazásra, nincs rá szükségletem, azaz valóságos és megvalósuló szükségletem utazásra. Ha hivatottságom van a tanulásra, de nincs rá pénzem, nincs hivatottságom a tanulásra, vagy nincs hatékony, nincs igazi hívatottságom rá. Ellenben ha valóságosan sincs hivatottságom a tanulásra, de megvan az akaratom és a pénzem, akkor hatékony hivatottságom van rá. Ez az idézet lényegében alátámasztaná azt, hogy még mindig a régi struktúrában gondolkozunk. Magyarországon – véleményem szerint – a lakáskérdés társadalmi szükségletet elégít ki, úgyhogy úgy kell kezelnünk, mint társadalmi szükségletet. A másik, ami megfogalmazódott a pénzügyminiszter úr expozéjakor: hogy nem válogatás volte az ilyen költségvetésmódosítás beterjesztése, hogy az ellenzék konstruktívan tudjon hozzáállni; vagy pedig – és ez a háttérben talán meghúzódhat – hogy nem annak az 54 milliárd forintnak az eltö rlésére irányulte. Ha összeszámoljuk a beterjesztett törvényjavaslatokban szereplő összegeket; valamint azokat, amelyeket itt az MSZP egyes képviselői felvetettek, az kb. 54 milliárd forintra jön ki, és ez – megmondom őszintén – nagyon, de nagyon optimáli san dőlt el. Az előző kormányok, ha nem tudtak valamit kellően megindokolni, elővették az IMF szót. A kormánykoalíció, miután betekintett a dokumentumokba, rájött, hogy az IMF egyáltalában nem az életszínvonalcsökkenést írja elő, hanem azt, hogy az ország költségvetésének a hiánya ne haladja meg a 10 milliárd forintot. Ez az összeg önmagában elenyésző, hiszen a bősnagymarosi vízlépcsőre 1989ben mindössze 3 milliárd forinttal fordítottak kevesebbet. Az IMF ugyanakkor ennél sokkal nagyobb költségvetési hiá nnyal záró országokat is támogat, és nem ilyen szigorú feltételekkkel. Ennek oka, hogy nem a költségvetés hiánya határozza meg az IMF magatartását, hanem az, hogy a felvett hitel visszafizetésére kellő garanciát tude nyújtani az ország. Hogy velünk szembe n mégis ilyen szigorú, annak az az oka, hogy nem a szerkezetváltás gyorsult fel nálunk, hanem a költséginfláció; továbbá az, hogy a 70es, 80as években a kormányok – ideológiai megfontolásból – nem mertek szembenézni a szociális feszültségekkel. A jelenle gi Kormány most elkezdte a támogatási rendszer megváltoztatását. Az előterjesztésből úgy tűnik, hogy a támogatásmegvonás nemcsak a rosszul gazdálkodó szervezeteket fogja sújtani, hanem az önhibájukon kívül rossz adottsággal rendelkező vállalkozásokat is. E z – véleményem szerint – negatívuma. Nem derül ki továbbá egyértelműen, hogy hajte végre a Kormány olyan jövedelemátcsoportosítást, amely a halmozottan hátrányos helyzetű területeket preferálja; az ott élők
