Országgyűlési napló - 1990. évi tavaszi ülésszak
1990. június 12. kedd, az Országgyűlés 13. ülésnapja - A közkegyelem gyakorlásáról szóló törvényjavaslat vitájának folytatása - ELNÖK (Vörös Vince): - OLÁH SÁNDOR (FKgP)
625 szerint el kell fogadnom az igazságügyi miniszter úr érvelését, amit az előterjesztésében mondott. Hivatkozott arra, hogy bekövetkezett egy rendszerváltás, és ezzel közvetlenül összefügg az általam nagyon tisztelt és becsült dr. Grezsa Ferenc képviselő úr MDFfrakció nevében tett nyilatkozata, amely a rendszerváltás tényének és kételyeinek adott nagyon határozott hangot. Miért mondom el ezeket a személyes kétségeket? Mert szeretnék én is egy kicsit történelmileg visszatekinteni. Amikor népek és nemzetek kap csolata kezdett humanizálódni, akkor vált ismertté a tömeges kegyelem, általában csata után, a legyőzött ellenfélnek adott kegyelem; ha lovagiasak voltak a partnerek, még azt is megengedték, hogy az ellenfél jelvényeivel együtt vonuljon haza. Nem tudunk az onban a történelemben arra példát, hogy csata közben az ellenfélnek bárki kegyelmet osztott volna, mert ez arra adna lehetőséget, hogy a legyőzöttnek hitt ellenfél átcsoportosítsa erejét, és a magát győztesnek hivő félre újból rátámadjon. Miért mondom ezt? Azért, mert ha kétségeink vannak azt illetően, hogy a társadalom egészében még nem történt meg a rendszerváltás ténye, akkor ennek a nemzetnek semmi nagy örömre nincsen oka, hogy örömében kegyelmet osztogasson. A kegyelem másik megjelenítési formája az vo lt, amikor egyegy fejedelem, császár, király boldog, öröm napja alkalmából – és azt aláhúznám – a szabadon élő embereknek enniinni adott, a rabságban lévőknek pedig szabadságot adott. Most nem érzem igazából ezt a nagy örömünnepet, és főképpen nem érzem ebben az összefüggésben, hogy a szabadon lévő enniinni kap és a rabságban lévő szabadságot. Miért ilyen körülményes ez a gondolatmenet? Azért, mert magamnak szeretném megmagyarázni, hogy mi az a lelkiismereti kérdés, amit mindenkinek el kell döntenie enne k a törvénynek elvetése vagy megszavazása alkalmával. Nem hivatkozom most azokra a kétségekre, amelyeket bűnüldöző szervek mondanak el. Kétségtelen tény: igazuk van. Nem hivatkozom a társadalom félelmére – nagyon igazuk van. Bennem ott az a plakát, amely a tavaszi nagytakarításra vonatkozott, és én félek attól, hogy nem a söprű kerül a kézbe, hanem a már kukában lévő szemetet öntjük ki a társadalomra. Kár lenne az, hogyha a társadalom egészséges közérzetét egy rosszul felfogott kegyelmi intézkedés fölöslege sen zavarná. Nagyobb aggályom van az eljárási kegyelmet illetőleg. És itt hivatkoznék vissza a végkövetkeztetésemre: ez az amnesztiatörvény inkább azok érdekében készült, akik nem akartak börtönbe kerülni. Amikor első olvasatban az első tervezetet átnéztem , őszintén felháborodtam. Nagyon örülök, hogy Szokolay Zoltán képviselőtársam módosító indítványa egy kicsit megnyugtató. Végső fokon ezzel a módosítással, amit az illetékes szakbizottság magáévá tett, én a lelkiismeretemmel már össze tudom egyeztetni, az értelmemmel még mindig nem ezt a törvényt. Végül az indoklás kérdéséhez. Én úgy emlékszem vissza a múlt év június 16ára, mint egy olyan eseményre, amely talán a 10 milliós magyarságot egészében és teljes bensőjében rázta meg. Én nem tartom gusztusosnak, h ogy a kegyelem kihirdetését ehhez a naphoz kössük hozzá, első évfordulójához. Én nem tudom, mit szólnának annak a temetésnek a szónokai, mit szólna hozzá az, aki ott a nemzet lelkiismeretéhez szólt, hogy most egy új közönséget kap az első évfordulón. Ne a kegyelemben részesülteknek szóljon ez az évforduló! Szóljon azoknak, akik akkor is őszinte szívvel vettek ott részt, és életük végéig kitörölhetetlen emlékként fogják azt a napot megőrizni a maguk számára! Szomorú dolog, hogy ennek a törvénynek a születése rengeteg sandaság közt történt. Azt, hogy ki készítette, tudjuk; ki rendelte meg, nem tudjuk! Ma érezni és látni a szándékot! Itt nem téves információadásról, nem politikai hibáról, nem kiszivárogtatásról van szó, hanem ha összerakjuk az eseményeket, egy gusztustalan provokációról! Miért kellett egy ennyire fontos törvényt, amelyik társadalmi rétegeket mélyen érint érzelmeikben és viszonyulásukban, úgy megjelentetni, hogy a rádióban ez teljes publikálást kapjon, és akkor éppen a büntetésvégrehajtó intézete kben is bekapcsolják a börtönrádiókat? Miért kellett nyomást gyakoroltatni a fegyintézetek rabjainak lázadásával egy társadalomra és egy frissen összeülő törvényhozásra? Ez nem volt gusztusos, akárki volt ennek a forgatókönyvnek a
