Rendeletek, tára 1928

Rendeletek - 53. A m. kir. belügyminiszter 1928. évi 1.000. kih. számú körrendelete, a bütnető igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek szabályozásáról alkotott 1928 : X. t.-c. több rendelkezéseinek a rendőri büntető biráskodással kapcsolatban való ismertetéséről.

63. 1.000/1927. B. M. kih. sz. 289 ben is hathat reá, mint a cselekménnyel arányban álló szabadságvesztésbüntetés. E §. alkalmazásánál a T. 5. §-a szerint kihágás esetén a kiszabható pénzbüntetés legkisebb összege 10 pengőnél alacsonyabb nem lehet, és a büntetés végrehajtását sem lehet felfüggeszteni. Az 1879: XL, t.-c. 21. §-ának alkalmazásánál nem a terhelt egyénisége, hanem magának a cselekménynek enyhe büntetőjogi beszámítása jön tekintetbe abból a célból, hogy ez alapon a bíróság a szabadságvesztésbüntetés helyett pénzbüntetést, és annak akár a legalacsonyabb mértékét: 1 pengőt kiszabhasson. A T. 4. §-a ama gondolaton épült fel, hogy kisebb büntetendő cselekmények, vagy csekélyebb súlyú kihágások eseteiben sokszor a terhelt egyéni, s főleg vagyoni, jövedelmi és kereseti viszonyainak figyelembevételével kiszabott, esetleg nagy összegű pénzbüntetés sokkal megfelelőbb bünteté» lehet, mint a cselekménnyel arányban álló szabadságvesztésbüntetés, és pedig megfelelőbb lehet adott esetben úgy a megtorlás, mint újabb bűncselekmény elkövetésétől való visszatartás szempontjából. A T. itt szakít ama büntetőjogi elvvel, amely szerint a pénzbüntetés mindig, tehát kivétel nélkül enyhébb büntetés a szabadságvesztésbüntetésnél. A T. 4. §-ában a bíróság felhatalmazást kapott arra, hogy a megjelölt esetben szabadságvesztésMntetés mellőzésével pénzbüntetést szabhasson ki. Közismert tény ugyanis az, hogy a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések túltengenék, lerontják a szabadságvesztésekkel szemben a félelmet, és erkölcsileg nem javítanak, hanem rendszerint rontanak. Rontanak különösen ott, s így nálunk, ahol a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetéseket nem magánelzárásban, hanem — nem ritkán züllött emberek társaságában — legtöbbször közös elzárásban hajtják végre. Ehhez hozzájárul még az is, hogy a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések végrehajtása egyúttal az államnak rendkívül sok költségébe is kerül. Hiszen az úgynevezett rabtartási költségek, behajtásuk nehézségei, és akadályai következtében sokszor még ott sem térülnek meg, ahol behajthatók volnának, holott az egyéni viszonyok figyelembevételével helyesen kiszabott pénzbüntetés legtöbbször behajtható, mivel a hatóságnak módjában van a részletfizetést is megengedni. Módot nyújt a törvény 4. §-ának rendelkezése arra, hogy az említett okokból a terhelteket megmenthessük a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetésnek fertőző hatásától, és hogy csökkentsük a rab tartási költségek, a pénzbüntetésekből befolyó hozadékot pedig növeljük. A T. 4. §-ának rendelkezése tehát már régen érzett hiányt pótol. Visszatérve a T. 6. §-ára, a következőket jegyzem meg: A T. 6. §-a szerint a pénzbüntetést minden terheltre külön kell kiszabni. Ez egyezik az 1878 : V. t.-c. 53. §-ának vonatkozó rendelkezésével. Üj azonban e §-nak az a rendelkezése, hogy a pénzbüntetés mértékének megállapításánál a bíróságot ne csak az Magy. Rend. Tára, 1828. I—VI. f. 19