Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-66

5509 Az Országgyűlés 66 ülése, \9. november 22-én, szerdán 5510 szántság azokban, akik csak ebben az évben több mint 100 alapítvány eszközeit és feltételeit teremtették meg, sokszor a minimum-nyugdíjukból. S hogy ne csak vitázzak és polemizáljak, s hogy a társadalombiztosításra és az egészségügyre is kitérjek végre: alapvetően és majdnem minden apró részletében egyetértek Szirtesné dr. Tomsits Erika képviselőnő által megfogalmazott társadalombiztosítási bizottsági állásponttal. Kötelességem őszinte köszönetet mondani a bizottsági tevékenységben részt vállaló, felelősségteljes apró munkára és kegyetlen vitákra is kész képviselőknek. Köszönöm, hogy akkor, amikor sikert és népszerűséget nem ígér ez a terület, megérezték és megértették, hogy önálló, átmeneti helyzetben költségvetési kényszerfinanszírozás esetén is működőképes társadalombiztosítási rendszerre és egészségügyre van szükség. Mert az öregeket és a betegeket nem szolgáltathatjuk ki az átmenet bizonytalanságainak. Éppen ezért kormányzati kötelességünknek tartom a költségvetés konkretizálása során a bizottság által követelt garanciákat megteremtenünk. Bármennyire is áthidalhatatlannak és megoldhatatlannak látszik ma, meg kell közösen találnunk az egészségügyi szolgáltatások egy részének társadalombiztosítási finanszírozásához a feltételeket. Sorsdöntőnek tartom ugyanis, lesz-e egészségbiztosítás a közeljövőben, vagy ez a kompromisszumkészség hiánya miatt esetleg évekkel elhalasztódik. A bizottság felfogásával, az állásfoglalás szemléletével teljes mértékben azonosulni tudok és remélem, hogy miniszter kollégáim, pénzügyminiszterünk is segítséget nyújtanak a tételes társadalombiztosítási költségvetés a bizottság kívánsága szerinti összeállításához. Elhangzott és a tegnapi Népszavában is olvashattuk, hogy a szakszervezetek vezetése még akkor is elutasítja az egészségbiztosítás jövő évi indítását, ha arra egy időben kerül sor a családipótlék költségvetésből történő finanszírozásával. Én őszintén remélem, hogy felülvizsgálják azt az álláspontjukat, mely szerint a 65 milliárd az nem több mint a 62 milliárd forint. Remélem, hogy lesz alkalmunk olyan beszélgetésre, ahol tisztázhatjuk majd, ez nemcsak egyszerű matematikai tévedés, hanem az egész ügy megítélése volt — szerintem — elhamarkodott. Nem állítom, hogy minden feltétel mindig minden lépésünkhöz adott. De tíz év 4—5 százalékos egészségügyi fizetésemelése után a 25 százalékos januári béremelést hiba volna elhallgatni. A több évtizedes működési hiányok és szűkösségek után az 1990. évi 25—30 százalékos működési beruházási, műszerfejlesztési feltételjavulást romlásként interpretálni pedig nem szabad. Nem tagadom, személy szerint nekem sem hiányzik egy újabb gyógyszerbotrányhoz mérhető ügy. Munkám és tennivalóm, felelősségem és kudarcom is van éppen elég. Nem szeretném azokat a hátralevő időben mindenáron szaporítani. Nem vagyok becsvágyó, beérem az eddigi sikertelenségekkel. De nem hallgathatom el, hogy aggódom. Aggódom, mert most, amikor időtlen-idők óta először preferáljuk valóban kiemelten az egészségügyet és a szociálpolitiészre, hanem azt is, hogy ez az Európa a jóléti társadalomjelszavát fogalmazta meg lakói számára a jóléti állam eszméje helyett. Tehát tudatosan, egy korszerű magatartás jegyében kell a szociálpolitika teljes ötmilliárdját a tanácsoknak, a közösségeknek, az egyházaknak, az önkéntes szervezeteknek a kezébe adni. És az állam egy sokszektorú szociálpolitikában partnerként és közvetítőként találja majd meg a helyét a társadalombiztosítás, a vállalkozói szféra, a nemzeti szervezetek, az önkéntes, jótékonysági tevékenységek, a legkülönfélébb társadalmi kezdeményezések, egyházi, kulturális, önsegítő közösségek szervezésében. Amit javaslunk, azt állítom, nem cserbenhagyása az áldozatoknak, hanem egy jobb, humánusabb, korszerűbb megközelítése az elesetteknek. S hogy ez az emberközeli védelem lassan épül — így igaz. De vegyük észre és ne feledjük, hogy két éve nagyon messziről és egyetlen fillér nélkül indultunk el. Jövőre pedig hat helyen, nappali főiskoláinkon indul skandináv, nyugateurópai standardnak is megfelelő szociális munkásképzés. Ezek fél éve még többnyire pártintézményként működtek, s 1990-ben már nekünk képzünk benne szakembereket. Mi nem mehetünk el szó nélkül amellett a váratlan és óriási lehetőség mellett, ami a katonaság, a munkásőrség épületeinek, a pártvagyonnak az átadásával nyílt meg a humán szféra számára. Ezekből olyan iskolák, kollégiumok, közösségi házak, rendelők, gyógyszertárak és szociális intézmények szerveződnek hetek alatt, amelyeknek a felépítéséről és birtokbavételéről álmodni sem mertünk korábban. Most pedig tervezhetjük beindításukat és támogatásukat. Nagyon fontos intézmények lesznek ezek, hiszen nemcsak pénzre, hanem szaktudásra, közösségre és humán szolgáltatásokra is szüksége van az embereknek. Tudnia kell a tisztelt Háznak, az alkotmányos jogok megfogalmazásával és elfogadásával párhuzamosan foglalkozunk a szociális jogi garanciák megteremtésével. Előkészítettük az Önök számára a gyermek- és ifjúságvédelem, a rehabilitáció, az egészségügy legfontosabb rendelkezéseit. És erősen reméljük, hogy lesz felelős testület és idő ezek megtárgyalására és elfogadására a közeljövőben. Összefoglalva: most nem arra törekszem, hogy egyoldalúan visszautasítsam a jogos kritikát és az indokolt aggodalmakat. De azt érzékeltetnem kell, hogy a szociális feszültség oldásához a szükséges társadalmi tudás nagyrészt rendelkezésünkre áll. Látjuk a súlyos és emberhez méltatlan helyzeteket és körülményeket. Tudjuk, hogy soha nem tapasztalt gyorsasággal növekszik a szegények és a gazdagok közötti különbség és ez ellen eddig keveset tettünk. De tenni kell, mert több mint egymillió ember él hazánkban a létminimum körül és számos szociális gondra nincs, vagy alig van megoldásunk. Nem lehet a cselekvéshez és a döntéshez kevesebb a hitünk, mint azoknak, akik sokak véleményét cáfolva bizonyítják: igenis van ebben az országban társadalmi szolidaritás, van segítőkészség az emberekben, van el-