Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-83

6843 Az Országgyűlés 83. ülése, 19 politikai struktúrában az állampárt viszonyulása e szervezetek létéhez ugyancsak majd törénelmi léptékű értékelés tárgya lehet. Hiszen az alkotmányos jogok ér­telmezésének korábbi gyakorlata, nevezetesen ami nincs részleteiben szabályozva az tilos, tehát e gyakor­lat szerint az új szervezetek a fennálló rend kereteitói idegenek, tevékenységük üldözendő. Mégis a velük szemben tanúsított liberális magatartást nem lehet a korábbi időszakban is néhány alkalommal tapasztalt megengedő gesztussal azonos értékének tekinteni. Hi­szen az világos kellett legyen, hogy az ellenzéki szer­vezetek léte előbb-utóbb törvényen kívül helyezi a mo­nolit berendezkedést. A történelmi kérdés: ha az akkori MSZMP látta, — márpedig látnia kellett a végkifejletet — mi tartotta vissza attól, hogy más eszközökhöz nyúljon. A félelem az 56-os tragédia megismétlésétől, félelem a teljes po­litikai és gazdasági elszigetelődéstől és a vele együttjá­ró azonnali összeomlástól, vagy talán a párton belül is ekkor már a másképpen gondolkodók voltak többség­ben? E dillema — és annak még akkor ismeretlen ki­menetele — elválaszthatatlan az Országgyűlés akkori munkájának a megítélésétől, hiszen a kétség itt, a te­rem hangulatában is érezhető volt és ott motoszkált mindannyiunk gondolataiban, amikor egy-egy szava­zás során az igennél vagy a nemnél fel kellett emelni a kezeket. Erre az időszakra esik annak a nem újkeletű, de ért­hető okokból korábban agyonhallgatott felismerésnek a politikai vitákban megjelenése, mely szerint a gazda­ság átalakításának feltétele annak ideológiai kötöttsé­gektől való megszabadítása. Következésképpen az ide­ológiai megközelítés eredőjének, az egypártrendszerű berendezkedésnek többpártrendszerű parlamenti de­mokráciával történő felváltása. A vita folyt e terem padsoraiban és folyt e Makón kí­vül is. A viták következtetése a falakon kívül egyik ol­dalról a szocialista pluralizmus, a másik oldal viszont a nyugat-európai tradíciónak megfelelő jelzők nélküli pluralizmus mellett voksolt és az utóbbinak a következ­tetése egyúttal az, hogy az egypártrendszerben megvá­lasztott testület nem legitim, következésképp át kell ad­nia helyét egy merőben új, demokratikus rendszerben megválasztott népképviseletnek, amihez természete­sen új törvény is kell, amit viszont csak egy legitim Parlament hozhat meg. A kétoldalról jövő igény, mint egymásnak tornyosuló hullámok csaptak össze. Sokszor úgy tűnt, a hullámok kioltják egymást, a békés utat jelentő alkotmányos megoldás lehetősége kizárt. Félő volt, hogy e házban, s azon kívül sincs erő, hogy a két irányú, egymással sok ponton nem találkozó, de változást, másságot kívá­nó akaratokat egy jogállam kereteinek körvonalazásá­val összegezni tudná. Az egypártrendszer, többpártrendszer vitájában, a patthelyzetet megkerülő lépést végül maga az Ország­gyűlés teszi meg, amikor 1989 januárjában az egyesü­lési jogról szóló törvényt csak azzal a határozattal kie­gészítve hajlandó elfogadni, mely kötelezi a Kor­mányt, hogy a politikai pártokról szóló törvényt legké­sőbb az év nyaráig nyújtsa be a Parlamentnek. Figye­lemreméltó, hogy a vitában korábbi meggy ilatkozásai­90. március 14-én, szerdán 6844 val szemben most már az MSZMP is a többpártrend­szer mellett érvel. Ezzel a lépéssel nemcsak az Országgyűlés ötéves működésének újabb, ezúttal már végső, a jogállamiság alapjait megteremtő szakasza kezdődik meg, hanem ta­lán ez a lépés volt a Parlamenten kívüli erők felé a haj­szálnyi bizalomkeltésnek az a mozzanata, amely új perspektívát nyitott azáltal, hogy a politikai egyeztető tárgyalásokat követően békés úton, alkotmányos kere­tek között történhet meg a rendszerváltás. 1989. január­ja óta ez a hajszálnyi bizalom e Parlament küldetésévé változott. Mint beigazolódott, ez a perspektíva járható útnak bizonyult. A politikai egyeztettő tárgyalásokat követő­en, talán nem szerénytelenség megállapítani, az Or­szággyűlés alkotó közreműködésével létrejöttek a jog­államiság hatalmi intézményei, a köztársasági elnöki intézmény, az Alkotmánybíróság, s megteremtődtek a többpártrendszerű parlaenti demokrácia jogi és politi­kai alapjai. 1989. október 23., százezrek a Kossuth téren, s Ma­gyarország neve és formája e naptól: Magyar Köz­társaság. Ezután már csak egy kérdés volt hátra. Felismeri-e a Ház, hogy mi a következő helyes lépés? 1990. március 25-én Magyarországon országgyűlési képviselőválasz­tások lesznek. A régóta és hőn óhajtott demokratikus szabad változások, mégis a Ház falain belül, s azon kí­vül is e pillanatban talán több az aggodalom a jövő iránt, mint a bizakodás. Aggódunk, mert az ország ma olyan, mint egy atommáglya. Igaz, eddig csak hasznos energiák gerjedtek benne, de már régóta kitapintható a félelem. Vajon akik a vezérlőpultnál ülnek, s ezután ülni fognak, tudják-e, hogy mikor melyik gombot kell megnyomni, nehogy a láncreakció ellenőrizhetetlenné váljon, s a robbanás hamuja nemzedékeken át nyomo­rítsa a nemzetet. Aggódunk, mert a politika színpadá­nak számunkra szokatlan forgatagában kaszkadőrmu­tatványok kápráztatnak el bennünket, statisztaszerepre kárhoztatva a figyelemreméltó teljesítményt. A Háztól elköszönő honatyának hátborzongató láto­mása van. Emberöltő multán egy munkáját befejező Parlament utolsó ténykedése ugyanaz lesz, mint ma a miénk volt? Szerencsére a látomás csak pillanatnyi s múlóban van, a színpadon helyreáll a rend, s a valódi főszereplők mondanivalója már gondolatébresztő. Tekintsünk hát féltésünk mellett bizakodással is a jö­vőbe. Bízzunk az Isten adta népben, hogy arra érdeme­seket választ, s előlegezzük a bizalmunkat a kiválasz­tottaknak, mert szükségük lesz rá. Ha ennek az Országgyűlésnek embert és nemzetet próbálóan nehéz volt a feladata, a következőé sokszorta az lesz. Bizako­dásunkat erősítse a tudat, a magyar gazdaság és társa­dalomjelenlegi állapota még magában hordja a kedve­zővégkifejlet lehetőségét. De tudni kell azt is, nemzeti egység nélkül a szükséges cselekvésre képtelenek le­szünk, a nemzeti egység feltétele pedig a megbékélés. Ezért, amikor mai ülésszakunkat bezárom, s ezzel együtt az 1989-ben megválasztott Országgyűlés mun­káját befejezettnek nyilvánítom, arra kérem valameny­nyi honfitársunkat, békéljünk meg egymással. (Hosz­szantartó nagy taps.)

Next

/
Thumbnails
Contents