Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-76

1990. január 26-án, pénteken 6330 6329 Az Országgyűlés 76. ülése, szakmailag nem jól végzik, belebuknak majd. A garanciákat pedig abban látom, ha már a választási esélyegyenlőség szempontjait helyezzük előtérbe, hogy a pártok és a megyei, városi lap írásbeli egyezséget kössenek a választási kampány idejére, úgy ahogy megtették ezt például Hajdú-Biharban vagy Szegeden a Délmagyarországnál . Azt javaslom tehát röviden, hogy a sajtó helyeztessék pártérdekek fölé, már csak azért is, mert ezt a magyar tömegkommunikáció a nyilvánosság és a demokratizálódás harcmezején rég kivívta magának. Ezzel a pártok bizalmatlanságát is jelentős mértékben csökkenthetjük és megfelelhetünk a pártvagyonnal történő elszámolás népszavazással is szentesített követelményeinek. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Király Zoltán jelezte, hogy szándékozik elmenni, ezért most kérdezem meg tőle: van-e olyan módosító javaslata erre vonatkozóan, amely a törvénybe bevezethető vagy országgyűlési határozat-tervezetre vonatkozóan, ami kezelhető. KIRÁLY ZOLTÁN: Konkrét fogalmazási javaslatom nincsen, azt szeretném kérni, ha ezzel egyetért vagy elfogadhatónaktartja a Parlament, hogy ebben bizottsági vita legyen és ezt ebbe a törvénybe is tegyük bele. ELNÖK: Köszönöm szépen. A következő hozzászóló Südi Bertalan képviselőtársam. SÜDI BERTALAN: Tisztelt Országgyűlés! Annak ellenére, hogy régtől fogva a sajtó átlagon felüli tisztelőjének és segítőjének tekintem magamat, a visszahúzó, ártó tendenciák, törekvések érvényesülése felett a sajtó munkálkodásában sem tudok eltekinteni. Ennek tulajdonítható, hogy a tömegkommunkációs munka objektivitása érdekében már többször emeltem szót e fórumon. A sajtóról szóló törvénytervezet 1986. évi tárgyalása során még csak azt kifogásoltam, hogy bizonyos — háttérben meghúzódó — erők érezhetően korlátozzák a sajtó rendeltetésszerű munkáját, olykor pedig egyenesen elejét veszik a közérdelődésre számot tartó igazságok nyilvánosságra kerülésének. E megállapításom méltán váltott ki akkor egyetértést a sajtó munkásai körében. A kötelékek bizonyos lazulása miatt a helyzet a tömegkommunikációs tájékoztatásban még jó ideig változatlan maradt. Később a sajtószabadság, mint alapvető szabadságjog kiteljesedésével a demokratizálódó közélettel egyetemben a sajtó is felszabadult. A korlátlan nyilvánosság bűvöletében divat lett a múltidézés, a felelősség emlegetése, a felelősök kutatása, egyes korábbi, utóbb kétesnek bizonyult dicsőségek megkérdőjelezése és a lelki élveboncolás. Mára csaknem odáig jutottunk, hogy aki korábban elkerülte a börtönt, nem hurcolták meg Rákosi vagy Kádár emberei, az maholnap gyanús, sőt az utóbbi negyvenegynéhány esztendőben történtekért egyszer s mindenkorra szégyellheti magát. A sajtótermékek felelőseinek, szerzői gárdáinak számottevő hányada a változások hatására gyors lépésváltásra szánta el magát és múltját megtagadva — feledve alkalmazkodott az új viszonyokhoz. Ezzel együtt bizonyos változó igények következetes kiszolgálójává vált. A tájékoztató munkában is megjelentek az olyan csoportok, amelyek a régi hazugságokat újakkal igyekeznek felváltani. Talán tőlük származik a mondás is, miszerint Magyarországon immáron egyetlen gyümölcsöző iparág létezik: az árulás. A lapok száma közben jócskán felduzzadt, amit a létviszonyok krónikus esése következtében nem követett vele arányos léptékű érdeklődés. A lapokat azonban el kell adni, hiszen ezért nyomtatják ki őket. Megindult a vetélkedés az olvasók szimpátiájáért, forintjaiért. Ennek jegyében bizonyos szerkesztőségek munkatársai — a forgalmazást előmozdítandó —, (hogy úgy mondjam) hajszát kezdtek a sztorikért, a szenzációkért, és a különvéle manipulációk közben mások becsületének, személyiségi jogai a tiszteletben tartásának kötelezettségére sincsenek tekintettel. Olykor vétlen közéleti emberek lejáratásával igyekeznek felhívni magukra a figyelmet. így állhatott elő az olyan furcsa helyzet, hogy a sajtótermek egy része a megfellebbezhetetlen igazságosztó döntnök szerepében tetszelegve mintegy nagyhatalmú státust kölcsönözve egzisztenciákat járat le, tesz tönkre, a felelősség mindennemű kockázata nélkül. Az efféle becsmérlő szenny iratok olvastán az embernek alkalmasint olyan gyanúja támad, mintha egyes szerkeszőségi szobákban — a többségben felelősségteljesen publikáló újságírók mellett — foghíjas jogi- és etikai ismeretekkel rendelkező, amolyan botcsinálta tollnokok, nem kevésbé szélhámosok is dolgoznának. Ők azok, akik képtelenek megérteni: a bizonyítatlan vagy bizonyíthatatlan állítások még nem tények, amelyek leközlésével azért ártanak, mert az olvasók többnyire tényként fogadják el azokat. Úgy gondolom, a sajtónak hasznára válna, ha mielőbb elhatárolná magát az efféle egykönyvű munkatársaitól. A becsületcsorbító törekvésekben jeleskedő sajtótermékek között saját tapasztalatból említem az egyébként kitűnő Világ és a Kis Újság nevű országos lapok mellett megyém — megalapításakor haladó felfogást hirdető, közeletjobbítást szavakban célző — hetilapját, a Bácskapcsot. Ez utóbbit szélsőséges csapkodásai, szerzőinek kifejezetten durva, lejárató stílusa, politikai tiszteletlensége miatt ma mind gyakrabban illetik a megyében hátrányos jelzővel. Az újságírók ma előszeretettel méltatlankodnak, ha közülük némelyek alkalmatlanság vagy egyéb ok miatt áldozatául esnek pártpolitikai érdekeknek. Az ilyen újságíróktól tisztelettel kérdezem: vajon elgondolkozta-e azon, hogy a vétlen állampolgárok közül az utóbbi időben hányan háborogtak olyanok, akiket rágalmaikkal, megalapozatlan nyilvános közléseikkel maguk az újságíróktettek immáron lehetetlenné. Hibát követnek el a sajtó munkatársai, ha publikációik során nem a tárgyilagosság szabályait tartják rendező elvnek, hanem egyes elkülönült érdekeket követnek. Napjainkban mind gyakrabban tapasztalhatók ilyenek, amit a másként tevő és gondolkozó, a hibák ellen következetesen