Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-66

5445 Az Országgyűlés 66. ülése, 1989. november 22-én, szerdán 5446 során ne számoljunk minél nagyobb számban munkavállalók tulajdonlásban való részvételével is. Ezért két kezdeményezést is tettünk. Az egyik: az Országgyűlés, — és ezt írásban is szeretném benyújtani — helyezze hatályon kívül az átalakulási törvény és a földtörvény azon rendelkezéseit, amelyek lehetővé teszik a nemzeti vagyon személyes érdekeket szolgáló, a társadalmi kontrollt nékülöző kiárusítását. Ennek részleteire itt most nem kívánok kitérni. Másfelől azt kezdeményezzük, hogy a Kormány az érdekelt pártok, társadalmi érdekképviseleti szervezetek együttműködésével, szakértők felkérésével dolgozzanak ki működőképes formákat a dolgozók tulajdonlásban való részvételére, ennek a jogi- politikai- pénzügyi feltételeinek megteremtéséhez. Azért nem részletezem a javaslatokat, mert mint említettem erre nézve írásos kezdeményezést is szeretnék benyújtani. És hogy minden félreértés elkerülhetővé váljon: mi nem a privatizáció, a tulajdonforma átalakulása ellen vagyunk, ellenkezőleg, azt szeretnénk, hogy ha ez gyorsulna, rendezett keretek között történne, de az ellen vagyunk, hogy az szűk csoportérdekek szempontjait szolgáló módon menjen végbe, ezért tartjuk szükségesnek, hogy ez a bizonyos tulajdonreform-törvény munkálat felgyorsuljon és addig is a megfelelő kontroll biztosítható legyen. Végül kiemelem, és ez az utolsó ebből a kérdéscsoportból, hogy a mi véleményünk szerint is — egyetértünk a kormányzattal —, valóban működőképes és átfogó, minden szintet magába foglaló érdekegyeztetési mechanizmusra van szükség. Ennek törvényi garanciáit is mihamarabb meg kell teremteni. Mindezeket tisztelt képviselőtársak azért is említem meg, mert ezekre az általános követelményekre is tekintettel tanulmányoztuk a kormányzat beterjesztett programját 1990-re vonatkozó javaslatait. Kétségtelen tény, hogy a kormányprogram egy részét — jelentős részét — objektív körülmények határozzák meg. Az sem vitatható, hogy a progamnak vannak bizonyos előremutató törekvései. Összességében azonban az évek óta követett restrikció, korlátozás, visszafogás, egyoldalú egyensúlyszemlélet jellemzi a programot és ezért ilyen formájában nem ad választ a mára kialakult súlyos problémákra. Ez a program egyidejűleg irányoz elő stagnálást, magas inflációt, csökkenő reálbéreket és növekvő munkanélküliséget. Ezek együttes érvényesülése — véleményem szerint — elfogadhatatlan és ez nem szakszervezeti nézőpontból elfogadhatatlan, hanem a gazdaság és a gazdasági válságból történő kitörés, vagy kilábalás esélyei szempontjából elfogadhatatlan. Másként fogalmazva tehát a programban mi nem találunk kellő mértékben pozitív kitörési irányokat, amihez a társadalom számottevő rétegei is kapcsolódhatnának. És itt engedjék meg tisztelt képviselőtársak, hogy egy kis kitérőt is tegyek. Nagyon nagy figyelemmel hallgattam mind a miniszterelnök, mind a Tervhivatal elnöke, mind a Magyar Nemzeti Bank elnökének felszólalását. Túl azon, hogy bizonyos különbségeket véltem felfedezni egyes gazdaságpolitikai megfontolásokat illetően, szeretném elmondani másirányú benyomásaimat is. Nyomasztóan hatott rám a miniszterelnök felszólalása, mert nyomasztó az 1100 milliárd forintos államadósság, de örülök, hogy elmondta. Nyomasztóan hatott rám, mindenekelőtt azért is, mert sajnos nem mondhatjuk, hogy akik ezt az adósságot összehozták, azok fizessék is ki. De nemcsak nyomasztóan hatott rám, hanem egyúttal bizonyos értelemben fenyegetőnek is éreztem. Fenyegetőnek, mert azt mondta, meg kell fizetni a korábbi hibák, bűnök, tévedések árát. És ebben teljesen igazat adok. Hozzászólásában, és kollégái hozzászólásában azonban kevesebb teret szenteltek annak, hogy hogyan kereshetjük meg azt a jövedelmet, amelyből ezt az adósságot mindannyiunknak meg kell fizetnünk. Erősebben azt hangsúlyozták, hogy nincs más választásunk, el kell fogadnunk a Kormány javaslatait, tehát a számlát ki kell fizetnünk. Megmondom őszintén Petőfi Sándor két verssora jutott eszembe, amely így szól: ,,ha pediglen nem fizetünk, aszongya, hogy jaj minekünk". Az már a puszta véletlen műve, hogy a két sor Petőfinek a ,,Mit nem beszél az a német" című verséből való. És tulajdonképpen a mondanivalónknak a lényegéhez jutottam el. Tudnillik tisztelt képviselőtársaim nekem az az álláspontom, hogy az nem vitahelyzet, hogy csak egyetlen lehetséges alternatíva van. Azaz, hogy nincs értékelhető, más ésszerű alternatívája a beterjesztett programnak. Ha ilyen a helyzet akkor nem kell működnie bizonyos intézményeknek, nem kell működnie vitafórumoknak, döntéshozó testületeknek, hiszen akkor azt kell mondani, hogy mindent elfogadunk, mindent tudomásul veszünk amit a Kormány beterjesztett, ez az egyetlen járható út. Én megmondom őszintén ebben nem hiszek. Ez a program nem ösztönöz a belföldi piac bővítésére, nem ösztönöz kellőképpen a vállalkozásra, a munkavállalók terheit jelentős mértékben növeli, a fizetési mérleg egyensúlyát, annak megközelítő elérését az adósságállomány menedzselésének hagyományos eszközeivel kívánja megoldani; és mindezen túl teljes egészében hiányoznak a program megvalósítása esetén várható társadalmi réteghatásokra vonatkozó megállapítások. Tömören fogalmazva mi a következőket mondjuk: Először. El kell számolni, és ez megtörtént. Én ezt üdvözlöm. Annyit szeretnék hozzátenni, hogy az elszámolás tehát az ország helyzetéről és a felelősökről, persze még további elemzést is igényel. Én egyetértek a miniszterelnökkel, mindenekelőtt a korábbi politikai vezetés a felelős, a kormányzat a felelős, a szakszervezetek is felelősek, de azért csendben hozzáteszem, a hozzá nem értő politikai vezetőknek szakértelemmel cinikusan tanácsokat adó, vagy együttműködő szakértők is felelősek. Azért erről ne feledkezzünk el. (Taps.) Másodszor az a véleményünk, hogy az állami feladatvállalás kérdéskörét, az állam szerepkörét, egy még nem piac, de már nem tervgazdaság helyzetben sokkal pontosabban és felelősebben kell végiggondolni. Az nem válasz a mai kérdésekre, hogy költségvetési egyensúlyi problémák miatt, nagy működő rendszerekből az állam kivonul és tulajdonképpen ezeket a szférákat magára hagyja, lényegében az összeomlással is fenyegetve ezeket a területeket. Harmadszor: az eddig elmondottakból következik — és nem szeretném részletezni —, határozottan az az álláspontunk, hogy miközben növekvő munkanélküli-