Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-68

5653 Az Országgyűlés 68 ülése, 1989. november 24-én, pénteken 5654 nem azt kérdezem, hogy vállalná-e a felelősséget, mivel az már nem döntési alternatíva, hogy legyen-e kiállítás vagy ne legyen, most már a Parlamentnek abban kell felelősséget vállalnia, hogy második BősNagymaros ne legyen. Tehát minden olyan tanulmányt, amely ma még nem áll rendelkezésre, de megvan, azt ismerjük meg, sőt tovább megyek: én javaslatot tettem és kértem az Országgyűlés elnökét, hogy a Parlament rendeljen meg egy hasonló döntéselőkészítési tanulmányt, mint amelyet BősNagymaroshoz kaptunk, amelyet a Külügyi Intézet különböző szakemberek bevonásával végzett el. Mindannyian tudjuk, hogy ez mennyi segítséget jelentett a döntésben. A Kenyeres Árpád képviselőtársam — és itt kapcsolódnék vissza Zsolnay Katalin képviselőtársam által elmondottakhoz — javasolta, hogy a világkiállítással kapcsolatban törvényt hozzon az Országgyűlés. Javaslom, hogy ez a törvény foglalja magába, hogy mindazok a kormányzati tisztviselők, bizottsági tagok, minisztériumi biztosok, az előterjesztéséit felelősséget vállalva ajánlják fel jelzálogként személyes vagyonukat, öröklakásukat, nyaralójukat, autójukat, műtárgyaikat. Az előterjesztés melléklete tartalmazza ezeknek az értékeknek a teljes leltárát. Maguk döntsék el, hogy személyes tulajdonukból mit vonnak ki a jelzálogként felajánlott vagyon alól, de legyen nyilvánvaló, hogy amit felajánlanak, az valóban sokat jelent számukra. De nem vagyok olyan szőrösszívű. Ugyanis a világkiállításról szóló törvény helyezze előre kilátásba azok bőkezű megjutalmazását, akikajavaslatot készítették, feltéve, hogy a kiállítás az ígért eredménnyel jár. Köszönöm kétperces figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Köszönöm szépen. Örvendetesen szaporodnak a hozzászólások. Tóth Attiláné képviselőtársunk következik. TÓTH ATTILÁNÉ: Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm szépen, és esküszöm, hogy nagyon rövid leszek. Azt hiszem, Somogyi úr tudja, hogy én vagyok a kereskedelmi bizottságnak azon tagja, aki ezt a nagymarosi ügyet többször előhozta már, tehát nem akarom újra előhozni, de mivel elhangzott, ezért szeretnék egy-két gondolatot elmondani. Nem is talán Rózsa Editnek válaszolva, hiszen azt hiszem, nem én vagyok arra hivatott, hogy válaszoljak itt kérdésekre; bizottsági üléseken kell ezt majd megtenni. De azt mindenféleképpen szeretném elmondani, hogy a tisztelt Országgyűlés talán emlékszik arra, amikor a munkaprogramunkat összeállítottuk, talán emlékszik arra, amikor az először beterjesztett világkiállítási tájékoztató után úgy döntöttünk — kereskedelmi bizottságunk elnökének javaslatára, dr. Hellner Károly képviselőtársunk javaslata volt —, hogy még egyszer kerüljön ez a tájékoztató az Országgyűlés elé. Azt hiszem, már akkor valamennyien gondolhattuk, hogy ez a másodszori tárgyalás nem simán azt jelenti majd, hogy meghallgatunk egy tájékoztatót, hanem a Parlamentnek nyilván valamilyen állást kell foglalnia a világkiállítás ügyében. Méghozzá pont ezért, mert valamilyen arányban, százalékban, ami ma vitatott és kérdés tárgya, költségvetési téma, illetve vállalkozási téma. Mindenféleképpen parlamenti téma, és ez az, amiben hasonlítható talán Nagymaroshoz — ezzel azt hiszem, hogy egyet lehet érteni. Amit mindenféleképpen szeretnék mindannyiunk figyelmébe ajánlani, az az, hogy ez a téma másodszor is elénk kerüljön-e, eldőlt. Én ezért kértem most is szót, mert akkor is megpróbáltam a tisztelt Parlamentnek — talán nem eléggé meggőzően — elmondani, hogy gondoljuk végig, a Parlament milyen felelősséget és milyen mélységben akar vállalni ebben a kérdésben. Akkor a Parlament úgy döntött, ez kerüljön még egyszer a Parlament elé, mégpedig mielőtt véglegesen odaítélnék nekünk a világkiállítás megrendezésének jogát. Most ezt a helyzetet éljük. Ezért én most arra szeretném valamennyiünket kérni: gondoljuk végig, — és újra ez a kérdésem: — milyen mélységben és meddig akar a Parlamentben ebben felelősséget vállalni, mert azt hiszem, hogy most elsősorban ez a vita tárgya. És ez fogja meghatározni azt is, hogy mit hagyunk a következő Parlamentre. Köszönöm szépen. ELNÖK: Én is köszönöm. Bognár József következik. BOGNÁR JÓZSEF: Tisztelt Országgyűlés! Én is azok közé tartozom, akiknek az a véleménye, hogy amennyiben anyagilag bírjuk, szervezetileg erre képesek vagyunk és az eszközöket biztosítani tudjuk, akkor nagyon hasznos lenne ez a Budapest—Bécs Világkiállítás kérdése. De amit itt fel kell vetni ennek ellenére az, hogy itt gazdaságilag nem racionális az 1896-os kiállítással való összevetés. Nekünk akkor négyszer ekkora országunk volt, ha jól emlékszem, és az 1867 utáni konjunktúra közepén voltunk, amely Magyarország gazdasági fejlődésének legerőteljesebb időszaka volt. Hozzáteszem, hogy így már mire megvalósult a kiállítás, már baj volt, mert a kilencvenes évek elején elkezdődött a gabonaválság. Ezek a kilencvenes évek voltak azok, amikor annyi magyar kezdett kivándorolni az Egyesült Államokba — ha nem emlékeznénk az összefüggésekre. Tehát az az egyik, hogy a múlt ebből a szempontból nem példa, mert teljesen más feltételek között dolgoztunk. Van egy második kérdéscsoport. Azt valóban én is helytelenítem, ha egyszer a konjunktúra és piackutató intézetet felkérték egy ilyen véleményre, akkor azt a véleményt nem hozták ide az Országgyűlés elé, hanem egyedül a kormánybiztosok vagy a kormánybiztos mellett működő apparátus jelentése került az Országgyűlés elé. Ez legalábbis egyoldalú tájékoztatás. Van egy harmadik kérdéscsoport, ez a 20 milliárdos adósságállományunk, amiről miniszterelnök úr beszélt az ülésszak elején, ezt valamennyien tudjuk. A döntő kérdést abban látom, hogy a gazdasági válságból ki tudjunk kerülni. A gazdasági válságból való kikerülés nagyon erősen összefügg ennek a 20 milliárd forint adósság kezelhetőségének és rendezhetősége kérdésével. Ez viszont erőteljesen összefügg a külföldi működő szerepével, ezzel teljesen egyetértek. Nyilvánvaló,