Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-65

5382 Az Országgyűlés 65. ülése, 1989. november 21-én, kedden 5383 Nem hiszem, hogy ennél nagyobb fizetség embernek manapság kijár. Köszönöm szépen. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Gondolom, hogy a helyzet ezek után egyértelművé vált. Tehát kérem a tisztelt Országgyűlést, hogy dr. Maróthy László miniszter lemondását vegye tudomásul. Én a magam részéről dr. Maróthy Lászlónak kívánom, hogy a továbbiakban országgyűlési képviselőként eredményes munkát végezzen közöttünk. Amint ezt Németh Miklós miniszterelnök levelében jelezte, új miniszter megválasztására később kíván javaslatot tenni az Országgyűlésnek. Tisztelt Országgyűlés! Következő napirendi pontunk előtt Németh Miklós miniszterelnök kíván szólni. NÉMETH MIKLÓS: Tisztelt Ház! A Magyar Köztársaság kikiáltásával az átmenet egy fontos szakasza lezárult és minőségileg új szakasz kezdődött. Sokan úgy vélik, hogy a Parlament és a Kormány együttműködésében is lezárult egy szakasz. Azt sugallják, hogy a jogintézmények létrehozását eredményező jó együttműködést most az éles konfrontációs szakasz váltja majd fel. Hiszen most már húsbavágó, súlyos érdekellentéteket felszínre hozó kérdések kerülnek napirendre. S amíg a demokratikus jogállam alapintézményeinek megalkotásában könnyű volt a közös nevezőt megtalálni, mert ezt szorgalmazták az előkészítésben résztvett politikai erők is, addig a gazdasági válság megoldását célzó kormányzati törekvéseket már sokan szívesen megtorpedóznák. Vagy azért, mert politikai érdekeik a Parlament és a Kormány konstruktív viszonyának megbontását kívánják, vagy azért, mert egyszerűen nem látják be a lehetséges cselekvés korlátait, illetve a szükséges cselekvés elkerülhetetlen voltát. Vitathatatlan: amiről ezen, és a következő ülésszakon kell dönteniük Önöknek, azt nem fogják tízezrek ujjongva üdvözölni a Kossuth téren, mint tették azt a köztársaság kikiáltásakor. De munkánkat nem az motiválja, hogy döntéseinket e helyzetben ünnepeljék. A népet kell szolgálnunk, az ország jövőjét kell építenünk, s ehhez nem elég díszes homlokzatokat emelnünk. Az alapokat kell megerősíteni, mert szilárd alap nélkül a mégoly díszes felépítmény is csak egy ideig áll, majd összeomlik. Szemünkre vetik, hogy a politikai, jogi intézményrendszer átalakítása lefoglalta minden erőnket, és közben a gazdaságra nem jutott energia, kellő figyelem. Ez nagy részben igaz, de én bizonyos mértékben szükségszerűségnektartom. Több évtizedes tapasztalat diktálta ugyanis: ahhoz, hogy érdemben tudjunk lépni a gazdasági viszonyok átalakításában, előbb gyökeresen át kell alakítani a politikai alkotmányos viszonyokat. Mert ne feledjük, a gazdasági demokráciára irányuló törekvéseink eddig mindig az igazi politikai demokrácia, a plurális társadalmi viszonyok hiánya miatt buktak meg. Most jött el tehát az idő — de most már itt van —, amikor a politikai reformok nagyobb lendületet adhatnak a gazdaság rendbe tételéhez. Csakhogy ezzel fájdalmat okozunk. Mégpedig másoknak, és többeknek okozunk fájdalmat, mint a politikai struktúra átalakításakor. A többség demokráciát akart és akar, és ezért támogatta az ehhez szükséges rombolást: a pártállam és állampárt lebontását. A gazdaságban azonban már kínosabb a régi struktúrák lerombolása, és nagy erőfeszítéseket, áldozatokat kíván az új felépítése. Úgy vélem tehát, az előttünk álló feladatok megoldásához nem gyengébb, hanem még erősebb a Parlament és a Kormány együttműködésének igénye. Nem egymással kell konfrontálódnunk, hanem a valósággal. A valósággal, amely kérlelhetetlenül csapdában tartja futásra mozdulni akaró lábunkat. Ki kell szabadulnunk belőle, ha közben csontig hasít is belénk a fajdalom. Mert így lesz, ezt tudnunk, erre számítanunk kell. Tisztelt Országgyűlés! Korábbi ígéretemhez híven tájékoztatni szeretném Önöket és a közvéleményt az ország valós adóssághelyzetéről. Ma már mindenki előtt világos, hogy az ország külső adóssága óriási méretű, és hatalmas terhet jelent. Sokan nem értik azonban, hogy ez a hatalmas teher igen nagy mértékben korlátozza a gazdaságpolitika mozgásterét, és egyszerűen meghatározza azokat a lépéseket, melyeket egy bármilyen összetételű Kormánynak meg kell tennie, ha az ország gazdaságát működtetni akarja. Túlbecsülik a gazdasági lehetőségeket, és ez azért van így, mert kevesen tudják igazán, hogy ez az adósság hogyan alakult ki, ténylegesen mennyivel nyújtózkodtunk tovább, mint ameddig a takarónk ért, és még kevesebben értik, hogy mennyire kell most összehúzni magunkat, mert időközben még a takarónk is összement. A kérdést az emberek egyszerűen úgy teszik fel, hogy mondjuk már meg végre, mennyi is az adósságunk, és számoljunk el azzal, hová tettük azt a rengeteg pénzt. E kérdést már régóta feszegetik, mert egyesek érzik, mások tudják, hogy az erre adandó válasz fontos ahhoz, hogy tisztán lássák a helyzetet és a lehetőségeket. A történet is régi, és gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint maga az eladósodási folyamat. A probléma gyökere, — azt is mondhatnám leegyszerűsítve — a sztálinizmus rendszere, illetve amit a sztálinizmus a szocializmus politikai gazdaságtana címén törvényerőre emelt, és az gazdaságpolitikai gyakorlattá vált. A szocializmus ezek szerint abban is magasabbrendű a kapitalizmusnál, hogy a mindenről gondoskodó központi költségvetés legalábbis egyensúlyban van, a hiány pedig a rosszul működő kapitalista gazdaságok sajátja. így aztán az élet követte e törvényt, és a szocialista országokban a költségvetésben soha sem volt hiány, — legalábbis nyilvánosan nem. — Mi magyarok ebben is úttörők voltunk, és a gazdaság irányításáról vallott eretnek nézeteinkbe az is belefért, hogy bizonyos szolid mértékű hiányt azért kimutassunk. Mint annyi másban, ebben is az óvatos kompromisszumok uralkodtak. És amikor az 1970-es évek elején beindult óriási megrázkódtatást okozó világpiaci árváltozásokról a politikai vezetés azt állította, hogy ezek ránk egy biztos KGST háttérrel rendelkező szocialista országra nem lehetnek hatással, akkor ezt a felfogást tükröztetni kellett a pénzügyi mérlegekben is. S mi tükröztettük is.