Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-62

5143 Az Országgyűlés 62. ülése, 1989. október 20-án, pénteken 5144 tünk. De a hallgatás beszédesebb volt. Hiába sejtette és majd tudta meg később egy egész ország az igazságot, a lebénító félelem mellett valószínűleg a nemzet szégyenérzete is közrejátszott abban, hogy szembenézzünk a tagadhatatlannal, azzal az igazsággal, hogy mindezek egyáltalán megtörténhettek. Ezért nem elég a jogalkalmazás ilyen módszereitől elhatárolni magunkat, hanem ezeket a velejáró embertelen végrehajtással együtt egyszer s mindenkorra el kell ítélnünk, s ezt az elítélést a határozat szövegében is hangsúlyozni kell. Nem elég csak törekedni a garanciák megteremtésére, ennél keményebben kell fogalmaznunk. Ezért javasoltam a jogi, igazgatási és igazságügyi bizottságnak, és most Önöknek, hogy az Országgyűlés olyan döntést hozzon, amelyben a törekvés helyett elkötelezi magát a garanciák megteremtésére. Ezen országgyűlési határozat alapján — egyetértve az igazságügyi államtitkár úrral — javasolom, nézzünk szembe az elmúlt közel 45 év eseményeivel és országgyűlési határozattal szolgáltassunk azoknak is elégtételt, illetve rehabilitáljuk mindazokat, akiket 1945-től politikai okokból, vagy politikai indítékból kreált gazdasági bűncselekmény vétkével ítéltek el, függetlenül attól, hogy abban az időszakban az elítéléshez sajnos megtalálták az alkalmas jogszabályokat. Természetesen ez nem vonatkozhat a nemzetközileg is üldözött háborús és emberiség elleni bűncselekményt elkövetőkre. Kérem az igazságügy minisztert, hogy az általam jelzett problémák teljeskörű megoldására is terjesszen elő még ebben az évben határozattervezetet. Nem lehet ugyanis megelégedni azzal, hogy a különböző szintű koncepciós perek áldozatai csak olyan ütemben kaphassanak rehabilitást és jóvátételt, amilyen ütemben a bíróságok ezeket napirendre tudják tűzni. Sok esetben az áldozatok már nem is élnek, vagy egyáltalán nem élnek a felülvizsgálat kérelmével. Tudok esetet, amikor 1956-ban valaki hangot adott annak, hogy 53-ban törvénytelenül és jogtalanul hurcolták meg és kétévi börtönre ítélték. Amiért a törvénytelenségek ellen felemelte szavát, 1956 után nyolc évre ítélték. Azért ennyire, mert visszaesőnek minősült. Ugye ez önmagáért beszél. így hát nem kell meglepődni azon, hogy ezek után már nem kér felülvizsgálatot. Az ilyen esetek, amelyek most minket terhelnek, egységes országgyűlési határozatban foglalt intézkedést tesznek szükségessé. Az intézkedés azért sürgető, mert egyre kevesebben lesznek, akik — idős emberek lévén — a rehabilitációt még megélhetik. Tisztelt Képviselőtársak! Választókerületem központjában, Recsken, a volt és a ma is itt élő lakosságot mélyen megrendítették az 50-es évek eseményei, nyomait lelkükben ma is viselik, és a visszaemlékezés indulatokat, sebeket szakít fel. Különösképpen így van ez akkor, amikor egyesek a hírhedt internálótábort magával a község lakosságával azonosítják. Pedig a Recsken élő emberek nagyon későn, akkor is csak bizonytalan információkat szereztek, és az ott szolgálatot teljesítők sem a környék lakosaiból kerültek ki. A Mátra keleti lankái között nagy titokban felépített csákánykői táborról beszélek, az ide érkezett rabok a Recsk— Parádfürdő vasútállomás táblája alapján azonosították a táborhelyét, mely Recsktől távol 6 kilométerre a hegyekben volt, és csaknem ugyanilyen távolságra Sirok és Párád községektől. Ezért, és így lett a közvéleményben Recsk egyenlő az ávós internálótáborral, s egyesek úgy gondolják, hogy az itt lakóknak kénytelen-kelletlen nagyobb bűntudatot kellene érezniük, mint az ország lakosságának. Pedig az itt élők éppúgy ki voltak szolgáltatva az akkori hatalomnak, mint bárki más. Amikor sebeket szeretnénk gyógyítani, jóvátételről, megbocsátásról, feledésről és megkövetésről egyértelmű szándéknyilatkozatot kívánunk tenni, erkölcsi kötelességünk olyan emlékhely kialakítása, amely kegyeletünk lerovására szolgálhat, s emlékeztet arra, ami ott történt, és egyben figyelmeztet arra, hogy soha ilyen meg ne történhessék. Ezért javaslom, hogy a sztálinizmus magyar áldozataira emlékezve, függetlenül attól, hogy Recsken, Szibériában, vagy bárhol is szenvedtek, emeljünk emlékhelyet a volt tábor helyén. Javaslatomat azért teszem meg itt, mert véleményem szerint ennek az emlékhelynek a létesítését nem szabad csupán közadakozásra alapozni. Ebben az ügyben úgy érzem, állami intézkedés is szükséges, hogy méltóan fejet hajtsunk az áldozatok és hozzátartozóik előtt. Ezt én már most itt megteszem. (Taps.) ELNÖK: Dr. Solymosi József, Tolna megye 4. sz. választókerületében megválasztott képviselőtársunké a szó. DR. SOLYMOSI JÓZSEF: Tisztelt Országgyűlés! Szeretném előre bocsátani, hogy sem én, sem szűkebb családi köröm nem volt közvetlen részese a háború utáni internálási, kitelepítési eseményeknek. Hogy mégis 4—5 perces hozzászólási lehetőséget kértem, annak az az oka, hogy az ország azon térségében élek, ahol az említett események talán legszervezettebben, legnagyobb számban fordultak elő, és 45 évvel a háború után még mindig naponta visszatérő témát jelentenek. Bonyhádról és környékéről, a Völgységről, Tolna megye egy jelentős részéről, a Magyarországon élő németajkú lakosság egyik központjáról van szó. Az ország azon részéről, ahol a második világháború tragikus eseményei során egyszerre voltak jelen a náci Németországot kiszolgáló erők, és innen indult, éppen a németajkú lakosság körében útjára a gyökeresen ellentétes előjelű Hűséggel a hazáért mozgalom is. A sors iróniája, hogy a háború utáni zűrzavaros, áttekinthetetlen időszakban az akkori hibás politikai gyakorlat következtében, a kollektív felelősség demagógiájával az itt élő családok százait, ezreit hurcolták meg, nem cselekedetük, és ezt szeretném aláhúzni, hanem származásuk miatt, ártatlanul. Az internálások, a kitelepítések, a Szovjetunióban eltöltött ötéves, „málenkij robot" évtizedekig kísérte emberi, családi sorsok alakulását, nemcsak a németajkú, hanem a szintén nem önszántukból idetelepített bukovinai, erdélyi székely, a felvidéki, a zsidó és az őslakos magyar családok körében is. Szerencsére az idő sokmindent megoldott. Ma már a helyzet sokkal jobb, sokkal konszolidáltabb, mint ak-