Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-57

4785 Az Országgyűlés 57. ülése, 1989. szeptember 27-én, szerdán 4786 lasztásával önként lemond a munkások és más dolgozók által világszerte régen kivívott háromszor nyolcórás életritmusról, azt a túlmunka bérének progresszív adójával sújtsák? A kötelező túlmunka progresszív adóztatása azt jelenti, hogy az ügyeleti díj minden más jövedelemmel együtt képezi az adóalapot, így minél nagyobb kényszerű áldozatot hoz valaki, annál magasabb adó sújtja jövedelmének azt a részét is, amit főmunkaidőben végzett munkájáért kap. A túlmunkára nem kötelezett dolgozó csak annyi mellékállást vállal, amennyi neki megéri. Ezzel megvalósul az adótörvény másik deklarált célja, hogy erősítse a főmunkaidőben, főállásban végzett munka szerepét. A túlmunkára kötelezettnél az adótörvény e tekintetben is ellentmondásos, hiszen az ilyen dolgozót főállásban kötelezik túlmunkára és arra, hogy azt főmunkaidőn kívül végezze. Meg kell jegyeznem, hogy az adótörvény életbe lépése óta az ügyeleti díjak terén a bruttósításban óriási zűrzavar van. Az ügyeletek száma egy-egy dolgozó esetében havonta változik, változnak az egyéb jövedelmek is. Ezek alapján bruttósítani csak úgy volna reális, ha személyenként és havonta elvégeznék, ami bérügyi apparátusunk mai helyzete mellett lehetetlen. A kötelező túlmunka progresszív adóztatásának kérdése már több fórumon elhangzott. A pénzügyi kormányzat válasza általában az volt, hogy ezen az adóalany javára módosítani azért nem lehet, mert minden kivétel az adótörvény alól növelné a társadalom többi tagjainak terheit. A társadalmi igazságosság elve éppen azáltal szenved csorbát, hogy a terhek a munkavégzés oldaláról nem egyformák, és olyan jövedelem progresszív adóztatásáról van szó, aminek megszerzésére a dolgozót kötelezik. Kérem miniszter urat, úgy nyújtsa be az Országgyűlés elé az adótörvény módosítását, hogy különítsék el a kötelező túlmunka bérét az adóalaptól és essék a lineális, 20 százalékos adó alá. Továbbá a Pénzügyminisztérium, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal közösen határozzák meg, melyek azok a munkakörök, ahol a dolgozókat túlmunkára kötelezik. Köszönöm szépen. (Taps.) ELNÖK: Az interpellációra dr. Békési László miniszter válaszol. DR. BÉKÉSI LÁSZLÓ pénzügyminiszter: Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Mezei Károly! Az interpelláció ismételten feleleveníti azt a vitát, amely 1987 óta valamennyi alkalommal az Országgyűlés plénuma elé kerül, amikor az adótörvényeknek az elfogadásáról vagy módosításáról szó esik. Talán kézenfekvőnek tűnne az a válasz, hogy a Kormány novemberben hozza az adótörvények módosítására vonatkozó javaslatokat a Parlament elé, tehát minden egyéb kérdéssel együtt akkor foglalkozunk ezzel az üggyel. Mégsem szeretnék zsákbamacskát árulni, és szeretnék már most válaszolni erre az interpellációra, megelőzve azt a kormányzati javaslatot, amely a törvényjavaslat részeként novemberben önök elé fog kerülni. Válaszomat az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnökével egyetértésben teszem meg. Az alapkonfliktus és az alapkérdés változatlanul az, hogy a megkülönböztetett, az átlagnál nagyobb teljesítményeket a bérek növelésével, vagy pedig az adóterhek csökkentésével honoráljuk-e? Azt gondolom, tisztességes válasz és hosszú távú megoldás csak az lehet, hogy mindkettővel. Azaz tehát jobban meg kell fizetnünk a közszolgálatban levő embereket, a vállalkozási, piaci szférában pedig a vállalkozóknak, vállalatoknak, szövetkezetnek a többletteljesítményt nyújtó embereit, ugyanakkor — ahogy azt önök a júniusi koncepció során kötelezővé tették számunkra — a jelenlegi személyi jövedelemadó-rendszerben érvényesülő progresszivitás mértékét, és az adókulcsok mértékét fokozatosan csökkenteni szándékozunk. A két ügy együttesen vezethet el oda, nem külön-külön és nem egyedül, hanem együtt, hogy a ma még meglevő gondokon enyhíteni lehessen. Ami konkrétan a kötelező túlórákra, általában az ügyeleti díjakra, ami az egészségügyben megjelenik, de megjelenik más területen, az igazságügyi szakértők az igazságszolgáltatás területén, a kijelölt ügyvédek, például a kötelezően kijelölt védőügyvédeknek az esete és sok más példa is felhozható, csak zárójelben jegyezném meg egyéb iránt, hogy minden munkahelyen lehet kötelezően túlórákat elrendelni, még ha nem is épül be a rendszer egészébe; valójában milyen helyzet jellemző. Az a megoldás járható-e, és az vezet-e eredményre, amit Mezei Károly ajánl, nevezetesen, hogy valamilyen külön jogszabály az úgynevezett kötelező túlórás munkaköröket különítse el egymástól és erre elkülönített forrásadóztatás vonatkozzon. A mai magyar bérrendszerben, amely fokozatosan alakul át és változik, hallatlanul sok bérpótlék, rendkívül sok, különböző túlórával, teljesítmény-növeléssel kapcsolatos bérelem létezik. Ha ezt a kiskaput megnyitjuk — és akkor ez nemcsak az egészségügyre vonatkozik, hanem a gazdaság valamennyi szférájára —, gyakorlatilag kettészakad a bérrendszer, kettészakad az adórendszer. Az alapbérek továbbra is leértékelődnek, talán még nagyobb mértékben mint eddig, és az adórendszernek az a mindannyiunk által, önök által is elfogadott alapelve lényegében végleg megszűnik, hogy ne a jövedelem forrásait, hanem a jövedelem nagyságát vonjuk azonos mértékű adóztatás alá. Ez elvi kérdés. Nem praktikus megfontolások ügye. Nem arról van szó, mintha bárki, a Kormány vagy akár személy szerint én az egészségügyben létező béreket, akár az orvosok bérét, akár a nővérek bérét elégségesnek találnánk, és ehhez képest alacsonynak az adókulcsokat. Nem erről van szó. Egyszerűen arról van szó, hogy a rendszernek ez a megváltoztatása az egész adóztatás alapelemét szűntetné meg. Ezt nem tudjuk vállalni és nem tudjuk önöknek ajánlani. De elmondom, mi az, amit tervezünk és az önök döntésétől függ, hogy ez 1990-től megvalósítható legyen. Ebben az évben, ha nem is nagy léptékkel, de elindult az egészségügyben a kétségkívül rendkívül rossz bérhelyzet korrekciója. Központi bérpolitikai intézkedésekre került sor, első lépésként. Ez folytatódik