Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.

Ülésnapok - 1985-56

4649 Az Országgyűlés 56. ülése, 1989. szeptember 26-án, kedden 4650 Aztán felbukkant és felerősödött a vád, hogy a Kormány és a Parlament sietségét nem az átmenet szolgálata, hanem önmaga a régi politikai struktúra átmentésének szándéka vezérli. Súlyos vád volt, nem lehetett kézlegyintéssel elintézni. S ehhez már szükség volt az ügy iránti alázatra mind a Kormány, mind az Országgyűlés részéről. S mi ezt vállaltuk. Vállaltuk, hogy felfüggesztjük a kemény munkával kidolgozott törvényjavaslatok benyújtását és megtárgyalását mindaddig, amíg azt a különböző pártok, szervezetek és mozgalmak magukkal és egymással megvitatják, kialakítják róla a véleményüket. Vállaltuk, hogy a majd benyújtandó törvényjavaslatok tükrözni fogják ezeket a véleményeket. Önök és a Kormány ezt vállalta, de a politikai egyeztető tárgyalások résztvevői az indulásnál nem ebben állapodtak meg. Nem a törvényjavaslatok benyújtásának halasztásáról, vagy felfüggesztéséről, hanem azok visszavonásáról egyeztek meg. Ezt a Kormány is elfogadta, és ez hiba volt. Igaz, nem az első. Az első azzal következett be, hogy az alternatív szervezetek, a megújuló régi, és az alakuló új pártok, miközben a pártállam szétválasztásának szükségességét hangoztatták, olyan ügyekben is a hatalmon lévő párttal kívántak tárgyalni és megállapodni, melyek kifejezetten kormányzati, vagy törvényhozási hatáskörbe tartoznak. Az MSZMP vezetése — amely bár hangoztatta, de maga sem tudta még megemészteni a kormányzati önállóság gyakorlatát —, a hagyományos gondolkodás és a gyakorlat alapján természetesnek tartotta, hogy az ellenzék vele kész megállapodni olyan kérdésekről is, melyek nem a párt felelősségi körébe tartoznak, és így megkötötte a politikai egyeztető tárgyalásokra vonatkozó alap-megállapodást. Tüdőm, hogy az alkotmányos rend híveit, a parlameti képviselőket, de még a Kormány számos tagját is zavarba ejtette, hogy törvényadta jogainak gyakorlásában olyan erők korlátozzák, amelyek ugyan kétségbe vonják a Parlament és a Kormány legitimitását, de semmi sem támasztja alá az ő legitimitásukat. Ez sokakban keltette azt az érzést, hogy méltatlan szerepre kárhoztatják, s ezt a szerepet vállalva megalázkodnak egy olyan akarat előtt, amelynek erejét, vagy néptől kapott mandátumát még semmi sem igazolja. A helyzet valóban rendhagyó, de rendhagyó a történelmi feladat is. Ezért érdemes az egyébként képtelennek tűnő gyakorlatot megkísérelni. Egy rendet mindig át kell lépni, ha a cél egy új rendbe való átlépés. De tartósan nem lehetünk a rendezetlenség a ,,semmi sem érvényes" állapotában. A Parlament és a Kormány megtette, amit vállalt, sőt hozzáteszem, többet is annál. De nem teheti meg, hogy készséggel magára vállal olyan szerepet, amelynek eljátszásával egyúttal megingatja a bármikori alkotmányos rend érvényessége iránti bizalmat. A nemzeti kerekasztal — mely ugyan nálunk csak háromszögletűre sikerült —, tisztességgel elvégezte feladatát. Munkájával, hasznosítható észrevételeivel, megállpodásaival segítette a Kormányt, a politikai feszültségekre mérséklő hatást gyakorolt. A politikai egyezetető tárgyalások eredményeként a javaslatok legitimitációs bázisa nőtt, hiszen a törvényjavaslatok most már a hazai politikai erők többségének megegyezésén alapulnak. A teljeskörű megegyezésre mindig törekedni kell, de a demokratikus átmenet dinamikáját nem lehet attól függővé tenni. Nem lehet elég nagyra értékelni annak jelentőségét, hogy a Kormány által az Országgyűlés elé terjesztett törvényekről eszmecserét folytattak, véleményt formáltak, és bár nem mindig teljes egyetértéssel, de megegyezésre jutottak a politikai szervezetek. Nem lehet eléggé becsülni, hogy arról többnyire a nyilvánosság is képet kaphatott, és hiba volt, hogy nem mindig így történt. De nem lehet eléggé helyteleníteni, ha a megegyezésről úgy esik szó, mintha az már törvényt jelentene a nép számára. A nép választott képviselői e házban ülnek, törvényt csak ők alkothatnak. Mert, ha ezt a jogukat most bárki elvitatja, akkor az bármilyen választáson létrejött, bármilyen parlamenttel szemben, bárki ugyanígy megteheti. A jog tisztelete többet kíván, mint a saját akaratunk jogként való megfogalmazása. Ezt a Parlamentet már hosszú ideje felelős törvényhozói magatartás jellemzi, ezért nyílván nem követelhetik tőle, hogy most visszasüllyedjen a sok éve meghaladott állapotba. Ez valóban megalázkodás lenne, és semmi köze a nemes alázathoz. A Kormánynak szüksége van egy erős, önbizalommal bíró Parlamentre, és a tisztelt Háznak semmi oka arra, hogy küldetését hitében meginogva feladja. A Kormány — és meggyőződésem, hogy a Parlament akaratát is tükrözi — a nemzeti kerekasztal óhaja, hogy a demokratikus átmenet békés, az új Magyarország pedig közös építmény legyen. S ennek most a Parlament és a Kormány közös tevékenysége a bázisa. Ketten alkotják^ azt a hatalmi centrumot, melynek döntéseitől a gazdaság, a társadalom, az egész demokratikus átmenet sorsa függ. A Kormány szilárdan eltökélt abban, hogy végigvigye ezt a folyamatot. Az is látni kell azonban, hogy eközben politikailag és gazdaságilag is rendkívül törékeny közegben cselekszik. A szóban és hangzatos melldöngető beszédekben reformot hirdetőkben nincs hiány. De mindez megváltozik abban a pillanatban, amikor az ennek érdekében tett konkrét intézkedések személyes — vagy csoportérdekeket sértenek. A már megindult választási harc, a politikai és eszmei csatározások idejét hozta el. Programok és célok, álmok és óhajok, ígéretek, és vádak, a jobbítás reménye és a hatalomért való könyörtelen küzdés egyaránt itt vannak a politikai palettán. Nekünk azonban azt kell biztosítanunk, hogy a politikai átalakulás csatazajában is őrizzük az ország működőképességét, és ragadjuk meg az előrelépést segítő lehetőségeket. Egyetlen pillanatra sem szabad elfelejtenünk: a jelenlegi küzdelemben csak azok a gondolatok és cselekedetek hitelesek, amelyek szándékaikban és eredmé-