Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.
Ülésnapok - 1985-54
4509 Az Országgyűlés 54. ülése, 1989. június 29-én, csütörtökön 4510 lés sem fogadta el 157 ellenszavazattal, illetve 100 tartózkodással. (Kö zbeszólások: Nem.) Bocsánat. 157 szavazattal és 100 tartózkodással elfogadta. Igen. A következő Zsigmond Attila interpellációja. A május 12-i ülésnapon Zsigmond Attila képviselőtársunk interpellált a Minisztertanács elnökéhez a pénzügyi elvonás-, szemlélet elterjedése és az ebből fakadó intézkedések tárgyában, melyre megbízásból a pénzügyminiszter írásban nyújtotta be válaszát, élve a Házszabálybanbiztosított lehetőséggel. A választ kiosztattam. Kérem Zsigmond Attila képviselőtársamat, egyetért-e a válasszal. Átadom a szót. ZSIGMOND ATTILA: A választ tudomásul veszem. ELNÖK: Kérdem az Országgyűlést, elfogadja-e a miniszter válaszát. Aki igen, kézfelemeléssel szavazzon. Ez látható többség. Ki van ellene? Ki tartózkodott a szavazástól? Kimondom a határozatot: a miniszteri válasszal az interpelláló képveselő egyetértett .A választ az Országgyűlés egy ellenszavazattal, két tartózkodással elfogadta. Szálai Géza képviselőtársunk interpellál a művelődési miniszterhez a szakképzési hozzájárulásról és a Szakképzési Alapról szóló 1988. évi XXIII. törvény módosítása tárgyában. Szálai Géza képviselőtársamat illeti a szó, Budapest, 20. választókerület. SZÁLAI GÉZA: Tisztelt Miniszter Úr! A jelenleg érvényben lévő szakképzési hozzájárulásról, és Szakképzési Alapról rendelkező törvény a középfokú szakoktatási intézmények tanulóinak oktatásához szabályozza az alapvető feltételeket. Minden, ebben érintett gazdálkodó szervezetnek a törvény által létrehozott Szakképzési Alapba kell befizetnie a tárgyévi mérleg szerinti bérköltségének 1—1,5 százalékát. A törvény tételesen felsorolja azt, hogy milyen kiadásoknak lehet az alap legális forrása. A hatálybalépés óta eltelt hat hónap gyakorlati tapasztalata felhívta a figyelmünket arra, hogy a törvénynek vannak módosítást igénylő pontjai, ezeken szükségszerűen változtatnunk kell. Általános érvényű rendelkezései jelenleg nem adnak lehetőséget a közvetlenül felmerülő anyag-, energia- és működési költségek elszámolására. A szakmunkástanulók gyakorlai képzése országos viszonylatban 80—85 százalékban vállalati tanműhelyekben történik. Ennek helyzeti előnye az, hogy e nagyrészt jól felszerelt tanműhelyekben, a szakmák iránt elhivatott szakoktatók irányításával sajátíthatják el a tanulók szakmájuk alapjait. A fiatalok többsége a szakmunkásképzés területén csak a harmadik évben kerül ki az üzemekbe, üzletekbe, és csak ekkor tudnak folyamatosan bekapcsolódni a termelő, szolgálatató munkákba. Csak itt Budapesten közel 60 vállalat képzi saját tanműhelyeiben a fővárosi vállalatok és a nagy vonzáskörzet szakmunkástanulóinak 80 százalékát. A központi tanműhelyeket fenntartó és üzemeltető vállalatok, szövetkezetek jogosan kérik azt, hogy a szakképzési alapba a tanulóik után befizetett másfél százalékból, ők a szakképzést biztosítók, visszaigényelhessék a tanulóik képzésére fordított anyag, energia és működési költségüket. Ennek hiányában helyzetük válságosra fordul, mert a szigorú szabályozók miatt az így képződő költségeiket, kiadásaikat más legális forrásból pótolni nem tudják. Kényszerítve vannak arra, hogy bezárják oktatóbázisaikat, képzett oktatóikat más munkakörben alkalmazzák. Ha nem változtatunk a törvényen, csak egy lehetőségük marad: megszüntetik a képzést. Ennek a képzésnek a valamikori újraindítása, személyi tárgyi feltételeinek biztosítása nagyon sokba kerülne. Nem tudom elhinni azt, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetünkben az előttünk álló feladatok küszöbén, egy ilyen tanműhely-felszámoló alaphelyzetbe bárki is belenyugodjon. Tisztelt Miniszter Úr! Úgy érzem, hogy a közeli szeptemberi tanévkezdés miatt is a 24. órában vagyunk. Felelősen kiértékelve az eddigi tapasztalatokat, és a várhatóan bekövetkező fejleményeket, a hiányzó feltételeket biztosítani kell, és nem szabad megengedni egyetlen tanműhely bezárását sem. Ifjúság és a jövő számomra egyet jelent. Sorsunk alakulásáért mi, képviselők is felelősek is vagyunk. Az ő jövőjük most ezen a területen is veszélybe került. Az ide jelentkező tanulók száma a demográfiai és a beiskolázási előrejelzés szerint is, sokszorosára nő az 1989-től 1995-ig előrelátható és jól behatárolható időszakban. A jól felkészült, képzett, produktív munkát végző, új értéket előállító, alkotó szakmunkásokat várja az ipar, a mezőgazdaság és a most újjászülető egyéni vállalkozások szinte minden tevékenysége, a képzést biztosító tanműhelyek és oktatási formák megtartása, továbbfejlesztése sok szempontból indokolt. Végezetül ezek közül csak egyet kívánok kiemelni: azoknak a tanulóknak is biztosítani kell a szakképzés megszerzését, szakmát, kenyeret adva a kezükbe, akik mögött az első időszakban még nem áll foglalkoztató vállalat, gazdálkodó egység, csak az iskola és a tanműhely. Úgy érzem, hogy 1989-ben hazánkban jogos igény és reális kérés az, hogy a fiataljainknak, gyermekeinknek az oktatás állampolgári jogon járjon és ezáltal tanulmányaik befejezése után növekedjen elhelyezkedési, munkavállalási esélyük. Lehetővé váljon a társadalomba való gyors beilleszkedésük, egyéni boldogulásuk. Közösen kell elgondolkodni azon is, hogy a ma még meglévő tanműhelyek hogyan tudnának a jövőben kapcsolódni a mindig újratermelődő, semmilyen szakképzettséggel nem rendelkező munkavállalók, ezen belül a munkanélküliek képzéséhez, átképzéséhez. Számuk eddigi erőfeszítéseink ellenére is növelni fog a következő években. Figyelnünk kell a munkanélküliség sokunkat fenyegető, eddig ismeretlennek hitt veszélyeire és a jövőképünkben megjelenő, ezzel összefüggő, valóságos helyzetre. Interpellációm előkészítésénél megggyőződtem arról, hogy az általam kért módosítás szükségességét támogatja a képzés egyik gazdája, az Ipari Minisztérium, valamint az Országgyűlés ipari bizottsága, Budapest Főváros Tanácsának e területért felelős szakképzési osztálya, az érintett vállalatok, szövetkezetek.
