Országgyűlési napló, 1985. IV. kötet • 1989. május 30. - 1989. október 31.
Ülésnapok - 1985-52
4357 Az Országgyűlés 52. ülése, 1989. június 27-én, kedden 4358 vül kemény gazdasági és politikai összefüggésre, amely az állami jövedelemelvonás terheit a gazdálkodó szervezetek és a lakosság között megosztja. A teherelosztás arányait a gazdaság fejlesztési céljai és a legfontosabb társadalompolitikai, életszínvonal-politikai célok összehangolása, együttes mérlegelése alapján lehet eldönteni. Az egész államháztartási reform-koncepció vezérgondolata: csökkenteni a gazdaságban a jövedelem elvonást és az újraelosztást. El kell érnünk, hogy az államháztartás az elkövetkezendő három esztendőben a megtermelt nemzeti jövedelem 15—20 százalékkal kisebb hányadát központosítsa és ossza el újra. Ahhoz, hogy ez a program megvalósítható legyen, néhány fontos alapfeltételt meg kell teremteni. Ezek közül első helyre a hatalmas méretű államadósságok fokozatos csökkentését tehetjük. Ez már a jövő esztendőben is elkerülhetetlen. Az elmúlt években felhalmozódott államadósság kamatterhei ugrásszerűen növekednek és évente 20—30 milliárd forinttal növelik a folyó költségvetés terheit. Ezért elkerülhetetlen, hogy — a tulajdonreformmal összhangban — létrejöjjön az állami tulajdon kezelésének, számbavételének és gazdálkodásának új rendje. Ennek első lépése az állami vagyon számbavétele, az állami vagyonmérleg megalkotása, amely lehetővé teszi e vagyonnal való megfontolt, hatékony gazdálkodást. Szembe kell néznünk azzal a követelménnyel, hogy e vagyon egy részét az államadósságok csökkentésére kell fordítanunk. Ezzel egyidejűleg létre kell hoznunk az állami vagyon jövedelmeit kezelő, azokat összegező és az állami vagyonnal való gazdálkodás eredményeit nyomon kísérő tőkejövedelmi mérleget, amely elkülönül az állami költségvetéstől, de része az államháztartás egészének, az állam gazdálkodásának. A tulajdonreformhoz tartozó fontos elem az önkormányzatok, tanácsok tulajdonának megteremtése, vagy ha úgy tetszik, a jelenlegi állami tulajdon felosztása, megosztása az önkormányzatok és a központi szervezetek között. Mindez azt igényű, hogy az elkövetkezendő időszak szakmai munkája szoros összhangban folyjék az államháztartási reform és a tulajdonreform kidolgozása terén. A második feltétel az állam csökkenő részvétele a gazdasági folyamatokban, a piaci viszonyok befolyásolásában. Ez mindenekelőtt a versenyszféra állami támogatásainak következetes csökkentését, illetve a vállalkozások adóterheinek párhuzamos csökkentését jelenti. Szeretnénk elérni, hogy a jelenleg 200 milliárd forint körüli támogatások 1990-re 160 milliárd forintra, 1991-re 120 milliárdra, 1992-re 100 milliárd forint körüli szintre csökkenjenek. A csökkentésnek elsősorban a veszteségfinanszírozást szolgáló termelői ártámogatásokra, az alacsony hatékonyságú export támogatására, a termelő beruházások állami támogatására és — sajnos — a fogyasztói ártámogatásokra kell kiterjednie. A támogatáscsökkentés ütemezésénél és összetételénél természetesen továbbra is megkülönböztetett figyelmet kell fordítani a lökésszerű áremelések elkerülésére, a kieső termelés nélkülözhetetlen elemeinek pótlására és a törvényszerűen fellépő foglalkoztatási gondok enyhítésére. Tisztelt Országgyűlés! Az államháztartási reform megvalósítása elképzelhetetlen új elosztáspolitika érvényesítése, végrehajtása nélkül. Ennek az a lényege, hogy az elkövetkezendő években el kell érnünk a munkajövedelmek védelmét, majd fokozatos növelését. A társadalmi jövedelmek egy részét, azok állami finanszírozásának megszüntetésével egyidejűleg, fokozatosan be kell építenünk a bérekbe. Ennek fedezetét a versenyszférában az adók csökkentése, a költségvetési szerveknél a támogatás növelése teremtheti meg. S noha nem az államháztartási reform szerves tartozéka, kapcsolódó elemei miatt itt szeretnék említést tenni az oly sokat emlegetett és várt bérreformról. Már az adóreform előkészítése során gyakran felmerült a bérreform igénye, s ez a várakozás azóta is él a társadalomban. Sok illúzió, irreális várakozás kötődik ehhez a fogalomhoz. Mi is lehet egy megalapozott bérreform tartalma Magyarországon? Legfontosabb eleme a bérgazdálkodás teljes liberalizálása a versenyszférában, a vállalatoknál, vállalkozásoknál és szövetkezeteknél. Ez anynyit jelent, hogy a munkabérek színvonalát és tömegét nem adminisztratív központi szabályok, fiskális eszközök, büntető adók szabályozzák, hanem csupán a piac értékítélete, valamint a munkáltatók és munkavállalók egymás közötti megállapodása. Az állam tehát közvetlenül nem avatkozik be a versenyszféra béreinek alakításába. A teljes bérliberalizálást célszerű lenne már a jövő esztendőtől megvalósítani a még meglevő bérnövekményt terhelő adó megszüntetésével. Ez a bérmechanizmus egyben azt is jelenti, hogy a piac értékítélete és a bérmegállapodás keretei között a vállalatoknak, szövetkezeteknek, vállalkozóknak az élőmunka-újratermelés költségeit a bruttó bérekben meg kell fizetni. A bér tehát valódi költség-tényező legyen, amelyet épp úgy meg kell fizetni, mint az anyagot, energiát, vagy más költséget. Ebben a bérmechanizmusban nem az alacsony szinten tartott bérekkel lehet nyereséges gazdálkodást folytatni, hanem a teljesítményeket értékelő, honoráló bérszínvonallal, egyszersmind a felesleges, teljesítményekhez nem szükséges, úgynevezett kapun belüli munkanélküliség felszámolásával. A bérreform második eleme a költségvetési szervek béreinek állami alakítása, ahol az államnak közvetlen bérpolitikát kell gyakorolnia. Ez is két elemből állhat: az egyik az e téren kialakult bérfeszültségek fokozatos felszámolása, az elmaradás megszüntetése — a népgazdaság más ágaihoz képest —, a másik a gazdaság egészében bekövetkező bérnövekedés és a költségvetési szervek dolgozóinak bérautomatizmusa közötti összhang megteremtése. Ez az állami költségvetés feladata, ami egyetlen esztendő alatt sajnos nem oldható meg. Ebben az évben az egészségügy és az oktatás területén a kormány már hozzákezdett a program megvalósításához, ezt kell folytatnunk és lehetőleg gyorsítanunk a következő években.
